Kihunyt a láng
Papa
2011-10-10 20:38 
5
3022
| Rovat: Már szinte alig emlékszem azokra az időkre, amikor még egy mindent elsöprő fénysugár törte át a sötétséget és töltött el reményekkel, boldogsággal és megnyugvással. Az álmok elérhetőnek tűntek, a célok pedig oly világosak, oly megrendíthetetlenek voltak, hogy a jövőbe vetett hitem erős maradt. Aztán az évek múlásával, az élet előrehaladásával, a csalódásokat eredményező rossz döntések következményeként, az irányt adó fénysugár fokozatosan elhalványult. Mielőtt végleg bevégezte volna, még pislákolt néhányat, mint a kiégés előtt álló izzó, majd a semmibe veszett, a sötétségben hagyván engem. Egyedül, vakon matatva, botladozva a mindent eluraló, áthatolhatatlan, hideg sötétségben. Az elképzelések, a remények egymás után mind-mind elvesztek, kicsúsztak a kezeim közül, s már csak fájó emlékekként szúrják az oldalamat, arra kényszerítvén, hogy állandóan a "Mi lett volna ha?" kérdésen rágjam magam, ahelyett, hogy előre tekintenék. A legborzasztóbb azonban az a tény, hogy pontosan tudom, amit teszek az rossz és csak hátráltat, de nincs elég erőm... vagyis inkább bátorságom ahhoz, hogy tegyek a gondok ellen. Gyáván azt sulykolom magamnak, hogy sok mindent megtennék, ha ez meg az másképp lenne, ha megváltoznának a dolgok, így a legtöbb esetben elringathatom magam abba a kényelmes fantáziába, hogy nem rajtam múlik az életem. Azonban a teljesen tiszta pillanatokban ez a kis megtévesztés rögtön darabjaira hullik és egyedül maradok önnön gyengeségemmel, ostobaságommal és a kijavíthatatlannak tűnő hibák egész seregével. A jövő dallama helyett csak a gyűlölt jelen és az érte okolt keserédes múlt visszhangzik a sötétben. Nem tudom mit tegyek. Nem látom a fényt, nem találom az utat. Semmire sem vetül a felismerés, a megértés lángja, így értelmetlen minden. Hosszú évek színjátéka sem volt elég ahhoz, hogy a szerep az életemmé váljon. Elfáradtam és félek. Félek és keseregve ücsörgöm a sötétben, jártatván a számát, tétlenül várakozván arra, hogy valami történjen. Nevetségesen nagy ostobaságnak tűnik, nem? Szerintem az. Gyűlölöm ezt a tehetetlenséget, de úgy érzem nem bírok tenni ellene, amitől még jobban gyűlölöm az egészet. Meglehet az embernek mindene. Körbevehetik a barátok, a család és tűnhet úgy, hogy minden tökéletes, ám a céltalanság ürességét semmi sem tudja betölteni. |
Hozzászólás
2011-10-14 08:28
2011-10-13 13:58
Abban a pillanatban, hogy emo-vá válok, vagy ha csak hasonlóan lövöm be a hajam, mint ők, akkor azonnal lemondok az élethez való jogomról.
Reménykedni meg persze, azt lehet. Van még hátra legalább 50 évem, csak lesz valami
2011-10-13 08:33
nem vagyok emo, de én is ugyanígy érzek
2011-10-13 00:47
Annak ellenére, hogy olykor ugyanúgy, sőt, még ennél is rosszabbul érzek, mint Te, gondolom Te is érzékeled, vagy legalábbis is Te is abban reménykedsz, hogy ez átmeneti állapot, hiszen sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. Legalábbis remélem, hogy a jogos érzelgősséged nem azt jelenti, hogy átmentél emóba
2011-10-12 14:42
Az esetleges félreértések elkerülése végett ez nem elmélkedés, ez szó szerinti leírása annak, ahogy az utóbbi években érzem magam. Oké, hozzáadhatjuk a teljességgel haszontalan jelzőt is az önképemhez, de ezzel majd máskor foglalkozom.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!