TiĂ«sto mindenkit csókoltat! (Allure – Kiss from the Past)
Pactolous
2011-08-24 00:17 
2
3700
| Rovat: Szimbolikus című album egy álnév mögé 'rejtőző' világhírű DJ-producertől: ez a Kiss from the Past. A bennfentesek már tudják, hogy TiĂ«sto-ról van szó, aki pár éve átnyargalt a house/electro világába, sok-sok trance rajongó bánatára. Most azonban egy lemez erejéig visszatér gyökereihez (mármint a zenei gyökereihez, nem a rajongókról beszéltem), és ehhez már egy másik, ugyanakkor jól bejáratott nevet választott.
A legtöbb embernek iziben megindult a nyálelválasztódása ezen hír hallatán: Tiësto és trance? Ez az! Végre! Valóban, a Kaleidoscope fiaskó után nem lehetett visszafogni izgatottságunkat. Azonban csak óvatosan; nem hiába az Allure név! Ez nem Tiësto album, legalábbis nem úgy kell kezelni, ráadásul a stílus sem is igazi trance. Kissé skizofrén módon kell viszonyulni a lemezhez, és akkor nem ér bennünket csalódás. De hopp, picit előre szaladtam, pedig még nem is ejtettem szót az Allure alias történetéről! A projekt 1998 óta létezik (egész pontosan az 1997-es Magik 1-es mixlemezen már szerepelt egy Allure szám), és azóta – természetesen nagyobb szünetekkel – de folyamatosan működik. Olyan slágerek kötődnek ehhez a névhez, mint például a The Loves We Lost, a Somewhere Inside vagy a Power of You. Nos, ha ezeket, valamint Tiësto utolsó, még ímmel-ámmal trance-esnek nevezhető munkáit ismerjük, nem fogjuk bokánkat összepiszkítani a meglepetéstől. Ez persze nem feltétlenül rossz, hiszen nagyon sokan pont erre vártunk, nem? Ráadásul hősünk jól bevált, ismert trance énekesekkel dolgozott össze, úgymint Jes, Christian Burns, Jeza, Emma Hewitt, Kate Miles. Akkor miféle csalódást emlegettem én az elején? Remélem a számok kivesézése közben kiderül!  Show Me the Way (feat. Jes) – Meglepő módon, mindenféle bevezetés vagy időhúzás nélkül az első kislemez főszereplőjével indít a lemez. A dal telitalálat, tökéletes albumbeharangozó, no persze Jes énekével nehéz rossz számot írni. A hangszerelésből egyből le lehet reagálni, hogy Tiësto a felelős érte, hisz megvan itt minden, ami rá (volt) jellemző: pulzáló basszusok, egyedi dobalapok, különleges szintetizátorok. Nem annyira elmélyült, mint a korábbi Allure számok, de jól teszi a dolgát (és nem utolsósorban, kitűnő remixek készültek hozzá többek között Solarstone és tyDi jóvoltából). September Sun – Első sirámom már a második számnál tetten érhető: egyszerűen lélektelen, semmilyen, sótlan ez a dal. Meghallgatja az ember, bemegy az egyik fülén, de ki is jön a másikon. Nem találtam benne semmi magával ragadót, így nem tudom másnak nevezni, mint töltelékdalnak. Ha pedig ilyen van egy lemezen, az már baj (nem hiába csipogok mindig, hogy nem kell irtózatosan sok nóta egy albumra, elég lenne 13-14, de jól kidolgozott, ütős szám). Stay Forever (feat. Emma Hewitt) – Szerencsére a következő dal ismét a mérleg pozitív oldalán foglal helyet. Szokatlan hangszerelés, vidámabb hangulat és Emma Hewitt szép éneke jellemzi a számot. Kislemez-gyanús, slágervárományos darab. Coming Light – Elszállós dallammal indul ez a delikvens, ami lendületes húzása ellenére megint csak megreked a középszerűség szintjén. Nem rossz, nem rossz, de azért Tiësto még Allure-ként is többre lenne képes. On the Wire (feat. Christian Burns) – Ismerős hang énekel nekünk, még pedig az azóta már befutott énekesként működő Christian. Anno Tiësto In the Dark című száma ismertette meg velünk ezt a torkot, sőt, az Allure projekthez is adta már hangját, és most ő is visszatért egy újabb kollaboráció erejéig. A színvonal ismét magasabb, habár ekkorra már nem lehet nem észrevenni egyfajta mintát a dalok felépítésében (kis ének, jó refrén, különleges szinti-vezérdallam, majd ugyanez megint). Ettől függetlenül a dal a jobb darabokhoz tartozik, hisz kellemes atmoszférája van, slágeres (időközben pedig már kislemezre is került a dal). A "Show Me the Way" videóklipje Mariestad (feat. Henrik B) – Drága barátunk azért csak nem bírta megállni, hogy egy kis house számot ne csempésszen be az amúgy is progresszív trance repertoárba. Ehhez Henrik B-t hívta segítségül, akit én annyira nem ismerek, de a Now and Forever című számát kedvelem, és az Axwell-el együtt elkövetett Teenage Crime remix is kedvenceim közé tartozik, szóval bizakodó voltam. Nos, a két előadó nem erőltette meg magát túlságosan, tipikus house szám született, a manapság már státuszszimbólumnak tekinthető zongora dallamokkal. Egynek elmegy. Kiss from the Past – Elérkeztünk a címadó tételhez, amire én mindig különösen nagy jelentőséget tulajdonítok. Ha pedig instrumentális a szerzemény, dupla annyi figyelem szegeződik rá. Bár a hangszerelés még mindig a progresszív jegyében szólal meg, a dallam már a klasszikus trance eposzokat idézi. Erősebb, mint az eddigi ének nélküli darabok, méltó ahhoz, hogy lemez címadó legyen. My Everything (feat. Kate Miles) – A fiatalos orgánummal megáldott, Smart Apes számokból ismerős Kate Miles tornáztatja hangszalagjait ebben a dalban. Jól is teszi, ugyanis a fentebb leírt formula itt is beigazolódik, így már nem igazán lepődünk meg semmin. Kellemes, de gyengébb, mint társai. I Am – Bíztató, ahogy kezdődik a dal, le sem lehetne tagadni, hogy Tiësto kezei körül került ki. Az album fénypontjai közé tartozik ez a szám, mégha az egyik szinti újra is lett hasznosítva (Charlie Dee – Have It All, Tiësto remixében, ott is hallhattuk már). Van valami a dallamban, ami megragad, sajnálom, hogy ezt kevés nótára mondhatom el. I’m Home (feat. Lindsey Ray) – Kicsit house-os, kicsit progresszív, összességében pedig ismételten egy andalító dalt kaptunk, amiben végre picit elszakad a szintetizátor és a kiállás dallama. Azt mondom, egész jó. Guilty Pleasures – Szolid zúzás, egy fülbemászó melódia kíséretében, amibe már kis electro hangszínek is bekerültek. Mindez azonban egységet alkot, és akkor még a gyönyörű kiállásról nem is ejtettem szót. Igen, az ilyen számoknál érzem azt, hogy Tiësto foglalkozott is a dalokkal, nem csak összerakosgatta őket. Ízelítő az "On the Wire" című dalból No Goodbyes (feat. Emma Hewitt) – Ismét egy kis ránctalanító szeletelés, de nem is ez a legjobb része a dalnak, hanem a meglehetősen érdekes dallamvezetés az, ami megfogta fülemet. Mi történik? Itt is az album végére szorultak a jó számok? Peace – Egy vallomással kezdem: imádom a triolás ritmusokat, főleg trance dalokban. Úgy látszik Tiësto is, ugyanis utolsó előtti dala így íródott meg. Ráadásul egy csodás hangulatú számhoz választotta ezt a ritmusfajtát, aminek dinamikájához a minimalista basszus is hozzájárul. Kicsit talán monotonnak hathat, nekem viszont nagyon bejön egyedi hangzása miatt. Zárószámnak is elmenne… You Say It’ll Be OK (feat. Jeza) – …Azonban a finisbe ez a dal került. Nem mondom, hogy elégedett vagyok ezzel a döntéssel, hisz számomra az énekes darabok közül ez tűnik a leggyengébbnek, zárásnak pedig még annál is zsengébb. Én azt mondom, nem oké… Szóval akkor… khmm… Egyfelől örülök, hogy Tiësto egy csók erejéig visszakanyarodott és készített a régi rajongóknak egyfajta hommázs-lemezt. Ugyanakkor ez érződik is rajta: nem mindegyik nóta erős, szerintem nyugodtan lehetett volna húzni az albumon, kiszórni a gyengébb eresztéseket és megtartani a jobbakat. Így egy picit összedobottnak érződik az egész. Viszont nem is illik úgy kezelni, mint egy Tiësto lemezt, hiszen ez Allure. Akkor most mi van? Örülünk is meg nem is? Nos, én kicsit mindkettőt. Minden személyes sirámom ellenére ajánlom a Kiss from the Past-ot, mert – mélypontok ide vagy oda – kihagyni vétek lenne!  |
Hozzászólás
2011-08-24 20:15
Így van ez rendjén, mindenkinek más tetszik, én is csak a véleményem írom le, nem a Szentírást. Köszi a kommentet
2011-08-24 10:22
A számok értékelésében nem feltétlenül, de az utolsó pár sorral maximálisan egyetértek. Mondjuk nekem pont az instrumentál darabok azok amik tetszettek a lemezről, a vokálosoknak nem sikerült annyira lenyűgözniük.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!