Ez a vélemény nem olyan, mint a... (Orjan Nilsen – In My Opinion)

The Thunder (feat. Kate Louise Smith) – Kezdésként egy Orjan-tól szokatlan énekes nótát kapunk, lüktető basszustémával és az elmaradhatatlan gitáros kiállással. A vokálért a mostanában igen foglalkoztatott Kate Louise Smith a felelős, és igen jó választásnak bizonyult. Fülsimogató módon startol el a lemez, nagyon rendben van a dal.

Dominatrix – Elfelejtettem megemlíteni, hogy nem árt a lemez meghallgatása előtt felkészülni, ugyanis utoljára ennyi hajlított gitárt valamikor a boldog békeidőkben, 1999-ben hallottam ATB-től. Aggodalomra semmi ok, Orjan mesterien bánik a pitch bender-rel, úgyhogy nem válik unalmassá, és ebben a nótában még ráadásul a dallam is kiválóra sikerült. Szépen caplat előre a lemez!

Mjuzik – Egy ismerősebb darab következik, a Mjuzik már szerepelt kislemezen, de olyan irtózatos nagy slágerré nem tudott válni. Az egyszerűcske dallamot az itt-ott monumentálissá váló szintik viszik el a hátukon, de az összhatás még így is meggyőző. Csak éppen a többi árnyékában kicsit elveszik…

Redemption (feat. Arielle Maren) – Mintha az előző dal folytatódna, úgy úszik egybe a két szám (és annyira hasonló benne a szinti, de ezt most hagyjuk). Szolid ének, strand-feeling, akusztikus(nak ható) gitár: nagy mellélövésbe eddig még nem futottam bele.

So Long Radio – Ó, itt a nagy kedvencem! Egy kis house-os hatás, masszív basszus és ritmus, meg egy agyrágó nosztalgia-szinti. Tavalyról ez volt az egyik nagy dobása Orjan-nak, nagyon örülök neki, hogy helyet kapott az albumon (merte volna lehagyni!).

A "So Long Radio" videóklipje

Le Tour De Trance – A frappáns cím egy gyönyörű dallamú számot takar. A csodálatos kiállásnál eszméltem rá, hogy Orjan bizony nem bízott semmit sem a véletlenre, az album eddig csont nélkül hozza azt, amit elvártam tőle, sőt, azt a bizonyos lécet még át is ugrotta.

Anywhere But Here (feat. Neev Kennedy) – Az első énekes single, amiben a Max Graham által pártfogolt Neev Kennedy szolgáltatja a vokális gyönyört. Amikor kijött a dal, azt hiszem mindenki egyetértett azzal, hogy Orjan nem csak az instrumentális zenékben van otthon. A kiváló refrén új magasságokba emeli a nótát, és persze hallgatóját.

La Guitarra – Íme eljött az ideje az elmarasztalásnak is, habár ez erősen szubjektív jellegű. Értem én, hogy helyet kellett kapnia az első nagy sikernek, de ez nem változtat a tényen, hogy ez a szám már 3 éves. A Tritonal legalább átformálta lemezük – alapból 2009-es - címadó dalát, de Orjan ezt nem eszközölte meg. Ami számomra viszont még érthetetlenebb, hogy miért nem a sokkal aktuálisabb (és nekem ezerszer kedvesebb) Lovers Lane került fel helyette? Nincs a La Guitarra-val semmi baj, félreértés ne essék, csak ez most és így nem illik ide.

In My Opinion – A címadó daloknak mindig különösen nagy figyelmet szentelek, hiszen ezeknek kell kvázi összefoglalni az album lényegét, ezeknek a számoknak kell egy tengelyen befogni az összes többit. Orjan másképp vélekedik (ehh…), érzésem szerint ezzel a dallal kívánta szétválasztani a lemezt: most jönnek ugyanis a durvulósabb, szeletelősebb darabok. Ennek a hangzásnak jeles képviselője ez a dal is. Prüttyögések, egyszerű, de mutatós szintetizátorok, és lüktető mélyek. Címadó tételnek kicsit sovány, de különösebb baj nincs vele.


Az "Anywhere but Here" című szám videóklipje


Between the Rays – Íme a következő single az albumról, és azt kell, hogy mondjam, megérdemelten került kislemezre. A Go Fast! hangzására hajazó dal teltebb melódiákkal operál, és bár a hasonlóság kicsit feltűnő, szerethetőbb, mint kistestvére. Igazi bulikedvenc.

The Mule – Abszolút durvulás primitív és hatásvadász módon. Merőben szokatlan Orjan-tól, nem mondom, buliban beválik (a pozsonyi Armin Only-n is odavert). Kell ilyen is, még ha nagy kedvenc nem is lesz belőle.

Go Fast! – Az emlegetett nóta végre feltűnt. A kicsit Sander Van Doorn-os hangzású, lila homály ihletésű (Purple Haze) dala szintén nagy party kedvencnek bizonyult. Imádom benne a csilingelő szintit, ami buliban már jó előre jelzi, melyik számmal is van dolgunk. Nagyon nagy darab!

Down the Line – Érdekes dallamú, még inkább zúzda, mint szép dal, de valahogy már nem generál annyi érzést bennem, mint az előzőek. Ha muszáj lenne egy olyan dalra voksolni, ami lemaradhatott volna a lemezről, én erre tenném.

While I Wait – Nagy örömömre visszatértek a gitárok és nem is akárhogy! Orjan összevonta a hangzásokat: egy csipetnyi menetelés, egy mokkáskanálnyi harmónia, mindez a szokott hajlításokkal tálalva, egy csodás dallammal a tetején. Az utolsó szám előtt még egy fellendülés.

Nocturnal – Elérkeztünk a záróakkordhoz, méghozzá egy lassabb dal képében. Meglepő módon ez az egyetlen ilyen jellegű szám a lemezen, de épp ezért üt nagyobbat. A melódia ismételten gyönyörületes, amiben persze a megszokott gitár is szerepet játszik. Eszméletlenül szép zárás, egy apró bukkanóktól nem mentes, de bőven ízletes album végére.

Az In My Opinion természetesen egy Special Edition képében is napvilágot látott, ezen 3 bónusz dal kapott helyet. A Gato Negro szintén ismerős lehet már korábbról, de furcsa, szokatlan és torz hangszerelésével nehezen válik szerethetővé. A Rock With Me fantáziátlan és nincsen benne igazán megjegyezhető motívum, a Black Blue Beautiful pedig szintén kicsit sótlan. Habár ezen számok egyáltalán nem rosszak, érthető a bónusz státuszuk.


Ízelítő a "Nocturnal" című dalból


Végighallgatva többször is az albumot azt kell, hogy írjam, Orjan véleménye számomra igen csak befogadható. Nagyon ritka az igazán erős debütáló album, de ez a norvég fenegyerek össze tudta hozni. Mint írtam feljebb, a lemez nem mentes a hullámvölgyektől, de az ütős nóták jócskán túlsúlyban vannak. Az instrumentális számok szépen körülölelték azt a kevéske énekes számot, de most már legalább láthatjuk, hogy hősünk ezekkel is megbirkózik. Szép volt Orjan, csak így tovább! Kérjük szépen a további slágereket és remélhetőleg pár év múlva egy hasonló kaliberű, vagy még jobb albummal örvendeztetsz meg minket!