Lóvé Songs (Ayumi Hamasaki - Love Songs)
Pactolous
2011-01-29 14:02 
3
4480
| Rovat: 'Japánia' egyik legfényesebb csillaga, Ayumi Hamasaki új nagylemezzel jelentkezett 2010-ben, ez volt a felemás érzelmeket generáló Rock ’N Roll Circus. Üsse kavics, gondolhatták a producerek: jöjjünk ki még egy lemezzel, pénz lesz belőle, szóval hol a probléma? Igen, a nemrég véget ért tavalyi év két, azaz kettő, vagyis 2 Ayumi Hamasaki albumot is kitermelt magából. Jó ez nekünk?
Szerintem a válasz már sejthető: annyira nem. Ott kezdődött az egész, hogy a „rendkívül okos, tehetséges” szakemberek, akik kedvenc japán énekesnőm karrierjét egyengetik, kitalálták, hogy ünnepelni kéne. No, nem a szilvesztert, hanem azt, hogy Ayumi hamarosan az 50. kislemezét adja majd ki. Ezt kitalálták úgy a 48. előtt, és bizony gondban voltak, hiszen már viszketett a kezük, a pezsgő is be volt hűtve, de hát a jubileumhoz még hiányzik pár maxi. Nosza, sürgessük meg a művészeket, és találjunk ki valami jó kis kampányt az egészhez, hogy tálalható legyen! Nos, így történt, hogy Ayumi 50. kislemezét egy 3 fogásos maxi-menüvel fejelték meg. Először a Moon/Blossom jelent meg, őt követte a Crossroad, majd pedig a jubileum megfejeléseként a szimplán csak L-nek elnevezett korong. Ha egy mondatban el szeretném intézni ezeknek a véleményezését, azt írnám le, hogy: „elég átlagosak, nem olyan ütősek, de azért szíkvízzel elmennek”. De erőt veszek magamon, és kicsit részletesebb leszek, főképp úgy, hogy ezek a dalok már egy nagylemezre is rákerültek: igen, a mostani írás tárgyára. Az album címe Love Songs, cuki rózsaszín (most így jobban megnézve, inkább narancssárgás) borítóval ellátva, masnival átkötve… na jó, ez utóbbi nem igaz. Ilyen előjelek után, mit várhat az ember? Túl sokat ne, és akkor nem lesz nagy csalódás, igaz? De félre cinizmus, lássuk a dalokat!  Love Song – Megszakítva az eddigi lemezek hagyományát, mindenféle intro nélkül jelentkezik be az első dal. Bár a címe a lehető leglassabb, legcsöpögősebb dalt sugallja, közel sincs erről szó. Egy kellemes, kifejezetten lendületes, zongorafutamokkal és vonósszólamokkal megtűzdelt, közepesen slágeres számmal van dolgunk, amiben Ayumi éneke most valahogy nagyon elnyerte a tetszésemet. Szeretem amikor az előadása nem egy nazális kiskacsát juttat eszembe, hanem egy érett nőt. Kicsit szokatlan kezdetnek, de a mérleg nyelve pozitív irányba billen. Crossroad – Ismerős dallal folytatódik a lemez, ez a szám már kislemezen is szerepelt jóval az album megjelenése előtt. Örömzene hangulat árasztja át a dalt: jóformán semmi elektronika, csakis élő hangszerekkel operálnak. A dallama kifejezetten fülbemászó, még ha nem is ér fel mondjuk egy M-hez vagy bármelyik másik, régi Ayu-slágerhez. Moon – Szintén maxi-dal, az a középlassú fajta, amiben van erő, köszönhetően az elektromos gitárnak, meg a vágtázó dobnak, de andalító leállások is fűszerezik a számot. Személy szerint úgy vélem, hogy önmagában egy korrekt, bár kicsit semmilyen nóta, és itt, az album 3. dalaként még jobban veszít a fényéből. Ízlésem több változatosságra vágyik, mégha ez a „kvázi-akusztikus” vonulat szimpatikus is valahol. Sending Mail – Ígéretes kezdés vezeti be a dalt: lágy subbasszusok, sipító gitár, majd egy kis begyorsulás. Tulajdonképpen nem is kell csalódni, mert egy szolid kis tombolda befér a refrénnél. Nem rossz, nem rossz, de valami innen is hiányzik, ha mondjuk a Sparkle-el vetem össze csúnyán alulmarad. Last Angel – Imádom a vonósokat, főleg ha úgy használják fel őket, ahogy ez a dal kezdődik. Na de ez is becsapós ám, hiszen hamarosan beindul a dance-es cin, majd a lábdob is: végre egy kis diszkó! A hangszereléssel ugyan nem vagyok teljesen megelégedve, kicsit oldschool (vagy én vagyok túl kötözködő típus?), de a dallamvezetés kitűnő, így a nótát az album egyik fénypontjának tekintem. Kicsit a régi időkre emlékeztet, még ha nem is egy Unite! Insomnia – Bár az intro lemaradt, a dalok közötti átvezetőkről nem mondtak le Ayumiék. Én kibírtam volna inkább ezek nélkül, de hát ez van. Ez a kis rövid intermezzo nem az azonos című Faithless számot dolgozza fel, de a nyugtalan, kicsit darkos hangulatfestés valóban egyfajta álmatlanságot érzékeltet, mint ahogy azt a címben meg is nevezik. Like a Doll – Érdekes hibrid következik: megmaradt az elektronikus ütem, de klasszikus hangszerekkel megtámogatva, zongorával, vonósokkal. Szerintem nem tudták a stúdióban eldönteni, hogy milyen legyen a végső stílus, legalábbis így, ahogy van, eléggé semmilyen. A dalnak nincsen sodrása, vagy bármilyen magával ragadó pillanata, még a refrén dallama az, amire lehet valamilyen dicsérő jelzőt alkalmazni. Lehet, hogy el kellett volna hagyni azt az electro-dobot, és élővel helyettesíteni… Aria – Újabb átvezető, ami szerencsére nem olyan stílusú, mint amit a neve sugall. Bár a nagyzenekari hangszerek vannak túlsúlyban, az operaénekes nem ért be időben a stúdióba, így csak dúdolászások vannak. A végére pedig egy kis beindulás is helyett kapott, a kaotikus lezárás előtt. A "Last Angel" videóklipje Blossom – A Moon című nóta társa, egy maxin szerepeltek. Az a gond, hogy ez az egész felhajtás az 50. kislemez megünneplése miatt sajnos magával hozta azt, hogy ezek a dalok nem annyira ütősek. A „kellemes” jelzőt kerülgetem már egy ideje, de jobb nem jut eszembe, mert végülis nem pocsék a szám, csak olyan… átlagos. Azért annak a rock-osabb középrésznek örültem. Thank U – No! – néztem föl, mint Józsi bácsi, mikor kiveszik a kezéből a zsíros kenyeret. Valami újból megcsillant a lemezen! Íme egy tempósabb, dúdolható, hangulatos darab, kicsit olyan vidám/szomorú. Az ilyen dalokat igen csak szeretem, úgyhogy adok is egy nagy pirospontot Ayumiéknak, hogy egy ilyennek is helyet szorítottak. Lehet, hogy még kedvenc is lesz… Sweet Season – Ez a szám az L című kislemezen szerepelt, de már ott sem tudod nagyon letaglózni. Újabb tipikus Ayu popdal, amiben nincs semmi különleges, áttörő vagy érdekes momentum. El lehet hallgatgatni, de aligha fogunk rá emlékezni. Overture – Kinek nincs még elege az átvezetőkből? Pedig most megint egy ilyen jön. Nagyzenekari megoldásokkal operál, már-már filmzenei motívumok szólalnak meg. Jó, jó, de hol a következő dal? Do It Again – Ayumi angolul kezd el énekelni nekünk: azért semmi bonyolultra nem kell számítani, éppen csak meg tudjuk jegyezni, tehát a célnak megfelel. A tempó hol lassú, hol gyors, de valahogy itt sem áll össze a kép. Itt szerintem vehették volna rockosabbra a figurát, de távol álljon tőlem, hogy kioktassam a producereket. Maradjunk annyiban, hogy nem rossz. November – A Final Fantasy-s kezdés után a hangvétel ismét kicsit elektronikusabb lett, de az albumot átölelő vonósok itt sem távoztak a stúdióból. Néhol aranyos, néhol szomorkás, de leginkább olyan… átlagos. Virgin Road – Utolsó dalunkhoz érkeztünk, ami természetesen nem lehet más, mint egy nagyon-nagyon lassú dal, zongorával és vonósokkal. Végeredményben egy igen szép számmal zárul le a lemez (bár nálam a Curtain Call-t nem előzte be). Ha az album is változatosabb lett volna, szerintem ez a zárás is jobb lett volna, így egy picit beolvad a többi közé (plusz kár, hogy maxin is szerepeltették). Mindenesetre a végére az orgona kitűnő ötlet volt. Az album rendelkezik még egy bónusz számmal is, ez a Seven Days War című dal feldolgozása, és annak is az élő verziója. Számomra kicsit fura volt Ayu éneke itt-ott, tán itt is sírva fakadt? A "Crossroad" klipje Nem gondoltam volna, hogy a nem túl fényes jubileum mellett még bevállalnak egy nagylemezt is Ayumiék, de hát a popszakma már csak ilyen. Én úgy gondolom itt lenne az ideje egy kis pihenésnek: kevesebb, de kidolgozottabb dalok kellenek, hangulatos megoldások, nem pedig egykaptafára épülő sablonnóták. Valahol dicséretes, hogy egy kicsit belekóstolgattak az akusztikusabb megszólalásba, de szerintem ezt jobban is meg lehetett volna oldani. Nem kéne erőltetni a kislemez rohamokat sem, azt meg végképp el kéne felejteni, hogy egy maxira felkerül vagy 3 új szám. Az albumra is kell újdonságot hagyni. Nem hiszem, hogy ezeket a tanácsokat megfogadják, lévén magyarul írtam, ők meg japánok, úgyhogy már csak a remény maradt.  |
Hozzászólás
2011-01-30 21:36
Köszönöm, már válaszoltam a Te oldaldon
2011-01-30 20:32
Szia!
Jó kritikát írtál, főleg a producerek pezsgőbontós hadműveletéről
Köszönöm, hogy írtál hozzám, és további sok sikert az íráshoz
2011-01-29 21:14
Ezel csak egyetérteni tudok, az egész olyan.. átlagos. =D A Thank U tetszik róla leginkább nekem is. Az biztos, hogy a régi kedvenc albumaimat messze alulmúlja (Rainbow, I am..)
Mivel Ayu elvileg friss házas, elvoltak erre-arra, szal pihenhetett is egy kicsit.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!