• Kezdőlap
• Rovatok
• Letöltések
• Kapcsolat

Mindent a legitim utódlásért – avagy a herceg, a törpe, a bolond és az elf vámpír egy hercegnőt keres 4. rész

Ami eddig történt: összeházasodtam, a menyasszony nem volt jelent, megszökött, apósom és apám nyomására utána eredtem, hogy utódokkal áldhassuk meg a királyságaink. Társam egy bolond, aki legalább piszok szerencsés.

Csupán egyetlen napot töltöttünk Kulban, ahol Arwardból már-már félisten lett, s mindenki olyan tisztelettudóan kerülte, mint Leweraci papjait (Leweraci a fertőző betegségek istene, és papjainak előírt kötelessége valamilyen kórságot terjeszteni). A fogadóban történtek híre futótűzként terjedt, így meglepően békésen töltöttük el az éjszakát, kialudtuk magunkat, s én még meg is fürödtem. Hogy Arward mennyire hódolt a tisztálkodás művészetének, arra sosem jöttem rá, mindenesetre nem volt büdösebb, mint a lovaink. Kulból tovább haladtunk nyugatra. Átkeltünk a vad Derycuco patakon, megkerültük a tíz méter magas Sesald hegyet (kétszer is), majd beértünk a Kall erdőbe, mely a Dusser Királyság szívében feküdt. A Kall erdő nem túl nagy, viszont sűrű. Még az egyébként forgalmas kereskedelmi utat is alig néhány kósza napsugár világítja meg. Éjszakánként pedig kötelező letáborozni, mert úgy tartják, hogy a sötét elővonzza a mókusokat. Senki sem szeretne mókusokkal összefutni a sötétben. Nappal sem. Alig tízpercnyit lovagolhattunk a rengetegben, amikor kezdett leszállni az éjszaka. Arward nem volt túl okos, de a mókusoktól való egészséges félelem őt sem kerülte el, így könnyen meg tudtam győzni, hogy táborozzunk le és gyújtsunk egy nagyon nagy és intenzíven lángoló tüzet. Alvásról szó sem lehetett. Az kész öngyilkosság, amikor mókusok vannak a közelben. A tűz már kellemesen égett, amikor elküldtem Arwardot fáért. Úgy saccoltam, hogy kettőnk közül neki van nagyobb esélye a túlélésre, a piszok nagy szerencséje miatt. Alighogy bolondom elment, motoszkálást hallottam. Tudtam, ha túl sokat mozgok, vagy kivonom kardom, akkor azzal csak feleslegesen felidegesíteném a mókusokat, szóval mozdulatlanul ültem és figyeltem. Ekkor láttam meg őt. Még a nem maximális erősségű tűznél is láttam, hogy mennyire zöld jelenség. Első ránézésre elfnek tűnt. Hegyes fülek, sima bőr, s valamivel magasabb és karcsúbb volt nálam. Sőt, talán még a mozgása is nagyobb nemességet tükrözött, mint az enyém, pedig ugye én született herceg vagyok. Ami furcsa volt vele kapcsolatban, hogy szélesre tárt köpennyel közeledett. Mivel egyértelműen nem volt mókus, s nem tudom eléggé hangsúlyozni, hogy ez mennyire fontos ténymegállapítás, megszólítottam. - Üdv neked, elf! Jöjj csak bátran, megosztom veled a tüzünket. - Én nem vagyok elf! - Bocsánat, nekem nagyon úgy tűntél. - Én vámpír vagyok! – közelebb jött és jobban megnéztem magamnak. - Hát, vámpírt még nem láttam, szóval nem vagyok szakértő, viszont az elfeket ismerem, és nekem nagyon elfnek tűnsz. - Mert elf vámpír vagyok! - Á, az mindent megmagyaráz. - Reszkess és félj, mert most kiszívom a véredet és megeszem a lelkedet! Ezzel elkezdett közeledni felém, pont olyan gyorsan, mint egy csiga. Mármint egy átlagos csiga. Nem a lónál is gyorsabb csigák, amik a Szövetség déli határánál élnek. Ahogy vicsorgott rám, alaposan megnéztem a fogait. Meg kell hagyni, igazán ápoltnak tűntek, de ugyanakkor egyik sem volt hegyesebb az enyémnél. No persze nem túl hegyes fogakkal is ki lehet harapni egy-két artériát, és amennyire tudom a lelkeket sem túl nehéz elfogyasztani, ha már rávettük őket, hogy elhagyják az adott testet. Éppen ezért elővigyázatos voltam. Amikor ütéstávolságba ért, minden erőmet beleadtam egy jobbegyenesbe, és orrba vágtam. Nem tudom mire számítottam, de arra, hogy hátraesik, magzatpózba görnyed, és szipogva kezd átkozódni… na arra biztos nem.

©2008 Pactolous -  DM system v0.4 | Powered by: Darh Media | Design by www.mitchinson.net | RSS