Ez nem illúzió... ez mirázs (Armin Van Buuren – Mirage)
Pactolous
2010-09-19 16:24 
0
4037
| Rovat: 'Mi rázs, mi rázs... há’ a sekír rázs...' – így szól a régi székely vicc, de nyugodtan vehetjük komolyabbra a hangvételt. Nem akarom ugyanis elviccelni a világ legjobb DJ-jének új nagylemezét, sőt, inkább megvédeném. Mostanában úgy vettem észre, hogy az anti-Arminosok új erőre kaptak és csupa olyan jelzővel illették az albumot, ami szerintem... bullshit, hülyeség, badarság.
Tegyük fel, hogy a tisztelt Olvasó ismeri Armin Van Buuren munkásságát, tehát képben van az első nagy sikerével (Blue Fear – 1996), az első, második és harmadik szerzői albumával (76 – 2003; Shivers – 2005; Imagine – 2008), és tisztában van rádióműsora, valamint mixlemezei jelentőségével is (A State of Trance). Ha ez így van, akkor egy igen szép karrierívet kapunk végeredményben, ami véleményem szerint felér egy diadalmenettel. Most pedig ennek a karriernek az egyik legszebb csúcsához érkeztünk, a Mirage albumhoz. De mire is volt ez a bevezetés?  Már a 2008-as Imagine esetében is sokan Quasimodo-nak képzelték magukat, és elkezdték a vészaharangokat kongatni Armin felett. „Túl kommersz, túl lágy, túl sok az énekes dal, elslágeresedett, ez már nem a régi Armin” – mondták akkor. Most? „Túl kommersz, túl lágy, túl sok az énekes dal, elslágeresedett, ez már nem a régi Armin; (és a kedvencem) túl pop-os”. Nem tudom, hogy akik ez utóbbi véleményen vannak, hallottak-e már valaha popzenét? Vagy mondjuk nekik ennyire fontosabb a cső-trance, az egy-kaptafa stílus, a begyöpösödött hangzás, a hangulatos dallamoknál és az újszerű ötleteknél? Ám legyen, senkinek az ízlését nem akarom megváltoztatni, csak amikor már tömegével találkozom ilyen véleményekkel, akkor gyanússá válik a dolog, hogy itt bizony divat-utálatról, divat-Armin-ellenességről van szó. Elnézést a hosszú elmélkedésért, ha valakinek ellenvetése, hozzáfűznivalója van, szívesen kommentpárbajra szállok vele, de most foglalkozzunk inkább a zenével. Szóval Mirage… Armin 2 évig dolgozott a lemezen olyan neves szakmabeliekkel, mint például a Rank 1-os Benno De Goeij, a The Nervo Sisters, BT, Ferry Corsten, Sophie Ellis-Bextor, Nadia Ali, Josh Gabriel (és a Winter Kills), Guy Chambers ésatöbbi… Akárcsak a Markus Schulz albumnál, a várakozás itt is felfokozott volt, főleg miután kijött az albumbeharangozó, karcos-morcos Full Focus és a lágy, dallamos, slágervárományos Not Giving Up on Love. Markus albuma kicsit megbicsaklott, de hogyan teljesít Armin délibábja? Desiderium 007 (feat. Susana) – Hatásos intróval melegít be az album. Armin elmondása szerint épp a Mirage című szám elején gondolkodtak, amikor is Susana beugrott a stúdióba. A srácok valami filmszerű motívumon töprengtek, olyan Gladiátoros, sejtelmes kezdésen; ekkor Susana elkapta a mikrofont és feldúdolászta a dalt. Az eredmény: baljóslatú, ugyanakkor monumentalitást ígérő, iszonyat hangulatos felvezetés, ami szépen átolvad… Mirage - … igen, ebbe a dalba! Egy igazi mesterművel van kérem szépen dolgunk, nem akarok nagy szavakat használni, de szerintem tökéletes. A meglepetések dala, holott az elején nem úgy tűnik. Armin régi, Sail-es (hehe, széles…), Serenity-s időszakára emlékeztető melódiával operál a dal, klasszikus, nagyzenekari, epikus dallamvezetéssel. Aztán amikor megunnánk a fő motívumot, jön a tripla leszúrt fetrenberger, a nagy csavar: igazi vonósok húzzák a talpalávalót, szaggatott játékuk iszonyatosan jól beleillik az összképbe. Ekkor már a háttérben a dobok is megszólalnak, hogy az egész átcsapjon egy szimfonikus metálőrületbe (igen, kérem, elektromos gitár, basszusgitár, élő dob)! Erős? Az, de ez az egész nagyon beleillik a dalba, egyáltalán nem erőltetett. Persze aki ódzkodik a stílustól, az lehet kipakolja a rókát a szőnyegre, nekem viszont nagyon bejött ez a húzás. Igen, így kell feszegetni a határokat. Mindezekután a dal visszatér a régi kerékvágásba. Hatalmas kezdés, príma munka! This Light Between Us (feat. Christian Burns) – Tiesto In the Dark-ja óta Christian igencsak megtalálta a helyét a trance stílusban is, Armin sem állta meg, hogy ne készítsen vele egy dalt. És miután egy breakbeat nóta nem hiányozhat egy trance albumról sem (főleg az In and Out of Love óta), kézenfekvő volt a párosítás. Annyira nem slágeres, mint várná az ember, de az ének és a vonósdallam igazán magával ragadó; Christian tud énekelni, az biztos. Tetszetős dal, ami így, önmagában is megállja a helyét. Not Giving Up on Love (feat. Sophie Ellis-Bextor) – Emlékszünk még Spiller Groovejet című számára? Sophie ott tűnt fel talán először, azóta szépen építgeti szólókarrierjét, de eddig valahogy a trance világa elkerülte őt (vagy ő kerülte el). Nos, az első belépő több, mint kiváló. Ez a kollaboráció egy hihetetlenül eltalált slágeres nóta, kiválóan énekelhető refrénnel, csodaszép harmóniákkal, és néhol érdekes visszahúzásokkal. Így kell csípőből egy jó dalt írni, ráadásul itt is az eredeti verzió sikerült a legjobbra (Dash Berlin kicsit belefeledkezett a 4AM-féle durvulásokba). Mondjon bárki bármit, szerintem méltó az Armin életműhöz. I Don’t Own You – Szerzői albumot azért is jó kiadni, mert az ember kicsit szabadabban mozoghat, mintha csak kislemezeket adna ki. Utóbbi esetben rá van kényszerülve, hogy valamilyen szinten fogyasztható és sikeres legyen a dal. Ez a szám viszont a kompromisszumok nélkülözésének mintapéldája: minimalista hangvétel, szétszabdalt vokáltémák, alig érzékelhető dallamok, és végtelen nyugodtság. Háttérzenének csúnya dolog lenne csúfolni, nevezzük inkább hangulatkeltő darabnak, hiszen szép a maga nemében, és azért a végére be is indul. Annyit azért még hozzátennék, hogy innentől bizony érezni lehet, hogy Arminék kicsit ráálltak egy bizonyos hangzásra, ami még végigkísér(t) a lemezen. Full Focus – Ó, drága fókuszkám! Szegénykét, mennyien szidják, hogy egy nagy szemét, hogy egy semmilyen nóta. Tény, hogy albumbeharangozó maxiként kicsit erős volt, és nem épp a lepozitívabb értelemben, hiszen megértem a szitkozódókat is. Kicsit Gaia-s (Armin tavaly rehabilitált mellékprojektje), kicsit oldschool, de nálam a fődallam miatt tuti befutó. Annyira hatásvadász, amennyire lennie kell, és megjegyezhető. Mi kell még? Az biztos, hogy az idei Armin party-n tomboltam rá de veszettül. Take a Moment (feat. Winter Kills) – Hmm… megint a Not Giving Up on Love indult el? Ja nem, ez egy másik szám! Na, ennyire nem súlyos a helyzet, egyszerűen csak a refrén juttatta eszembe a fent megnevezett korábbi dalt, de csak első alkalommal. A Josh Gabriel által létrehozott Winter Kills ugyanis kitett itt is magáért. Kellemes progresszív nóta, szép énekkel, de a szintetizátor hangok mintha itt is beragadtak volna (azaz hasonlítanak nagyon egymásra az egyes dalok). A refrén azonban kiemeli a számot, hiába, Arminék tudják, hogyan kell azt megírni. Feels So Good (feat. Nadia Ali) – Másik boncalany, amit sokan szidnak netszerte a vérpistike-huszárok. Első számú hiba, amit szerintem elkövetnek a bírálók, az az, hogy a Shivers albumról származó Who is Watching-hoz hasonlítják. Igen, Nadia énekel ott is, de ez még nem elég szerintem. Másik vélekedés az, hogy az alap egyáltalán nem trance, sőt, unalmas, és különben is, mi ez már? Nos, Armin elmondta, hogy direkt ilyenre készítették a dalt, ez majdhogynem a demóverzió. Jammeltek a stúdióban, összejött egy kezdemény, ráénekelt Nadia, és próbálgattak valami mást kihozni belőle, de ez tűnt a legérdekesebbnek. Néha a kevesebb több, ugyebár, és egyéb közhelyek. Miért is kéne egy szerzői albumon minden egyes számnak ragaszkodnia a bevált sablonokhoz? Tán nem megengedett egy kicsit eltérni a sémáktól? Ne felejtsük el, hogy a Who is Watching is a Tonedepth remixben vált nagy slágerré, alapból úgy, ahogy van ugyanolyan „üres” és „gyenge”, mint ez. Nekem így tetszik, ahogy van: finom basszusok, lágy gitárok, kis elektronikus zongora a háttérben, és Nadia fülbemászó éneke. Ennyi. Virtual Friend (feat. Sophie) – Az egyik legkomorabb dal az albumról, külön örülök annak, hogy egy ilyen is helyet kapott. Lágyan, akusztikusan indít, majd az egész átcsapat egy kíméletlenül jó nótába, ami nem is vérbeli trance, de nem is annyira progresszív. Szépen lavíroz a kettő között. A dalszöveg nekem különösen elnyerte a tetszésemet, végre valami érettebb megmozdulás, no nem mintha az eddigiekkel baj lett volna. Bitangul lüktető, elvont kis darab, aminek a lezárása… hát odaba… odabandukol a fülünkbe, beköltözés céljából. Kegyetlen! Drowning (feat. Laura V) – Szívfájdalom! Ez az enyhe house hatásokat felmutató dal az egyik titkos kedvencem… lenne. Minden a helyén van, kapunk egy erős éneket a számomra ismeretlen Laura V-től, húzós ritmusokat, agysejtolvasztó basszusokat és szintiket, de az egész HI-HE-TET-LE-NÜL RÖVID! Az egész dal nem éri el a 3 percet! Jó, értem én, hogy fel kellett férni a CD-re, de olyan nagy kár érte, ráadásul a Club Mix át lett variálva (ami egyébként szintén falkoptató lett), és így már nem ugyanaz. De azért így sem rossz, sőt! Down to Love (feat. Ana Criado) – Armin biztos megirigyelhette Max Graham Nothing Else Matters című számát, legalábbis nehezen hiszem, hogy merő véletlenségből választotta a dal 4 sorához Ana Criado énekesnőt. Hangszerelésben viszont nem mutat hasonlóságot a Graham dallal, inkább ez is a régi-Armin/Gaia vonulathoz tartozik. Kellemes szám, de kell neki pár hallgatás, mire megszereti az ember. Coming Home – Akik Armin uplifting-es énét hiányolják, azok sem maradnak hoppon (annyira), van itt kérem az is. Bár a dal a gyors trance alappilléreire támaszkodik, sikerült változatosra és igen szépre megalkotni, nyoma sincs az uplifting-es unalomnak, ami sajnos elég sok zenét jellemez napjainkban. A melódiák tényleg gyönyörűek, és nagyon örülök, hogy egy elektromos gitárral is meg lettek támogatva. Nincs szó spanyolviaszról, de nem csak egy korrekt dalt kaptunk. These Silent Hearts (feat. BT) – Jönnek a nagy öregek betársulni, először BT. Üdvözölendő dolognak tartottam, hogy BT végre egy kicsit máshogy állt hozzá az énekléshez, kicsit mélyebbre vette a figurát a verzéknél. Ennél a dalnál azért már kifejezetten érezhető az egysíkú hangvétel, sok újdonság nem fog érni minket. Ez kicsi savanykodásra adhat okot, de meg kell hagyni, a dal még így is kellemes lett. Egyszerűen csak a többi fényében kicsit elveszik. Orbion – Újabb Gaia-hangvétel, sőt, az alapja tulajdonképpen a Full Focus kistestvére. Csak két hangzás váltaná egymást az albumon? Szerencsére nem, és azért ezt a dalt is meg lehet szeretni, de tény, hogy a Full Focus-t, és a Gaia számokat ismerve az Orbion-nak erősen kell küzdenie a rókabőr-szag ellen. Arminék nagyon beleszerethettek ebbe az epikus-magyzenekari hangulatba, de valahol már én is sokallom picikét. Meglepetés, újdonság, eredetiség… ne is keressük, inkább csak hallgassuk, jobban járunk. Minack (vs. Ferry Corsten) – No de mielőtt még leírnánk az albumot a végére, gyorsan helyrerak minket ez a kollaboráció. A trance két nagy öregje már korábban is összedugta a fejét (Exhale – 2001; From the Heart – 2003), de szerintem a legjobbat most kalapálták össze. Amikor először meghallottam ezt a dalt (idei Armin party, RIO), csak remélni mertem, hogy ez egy saját dal, annyira bejövős volt. Szerencsére igazam lett: ilyen dalt csak két félisten írhat. Mindkét öreg keze nyoma rajta van a nótán, de igazából a dallam, és a harmadolásos lüktetés az, ami maga alá fektetett. Írhatnék még egy csomó közhelyet, de ezt a dalt hallani kell! Egyértelműen a lemez legjobb pillanata, legalábbis számomra: isteni, angyali, mennyei! Youtopia (feat. Adam Young) – Zárásképp pedig egy, a Chicane-től kölcsönvett Adam Young által énekelt dal következik, ami kicsit olyan is lett, mint az angol úriember zenéje. Tulajdonképpen ez a legkommerszebb darab az albumról, ami így a lemez végén talán nem épp a legszerencsésebb ötlet, de nem lóg ki a többi dal sorából. Aranyos, kedves szám, bár szerintem ez is elférhetett volna a bónusz szekcióban. Mindenesetre azt nem mondom, hogy itt túl rossz helyen van. Ha már meg lett említve a bónusz szekció, fejtsük ki bővebben is. Az iTunes-ról letölthető albumváltozat tartalmaz még 5 extra számot, ezek közül 4 új, egy pedig a Virtual Friend akusztikus változata. Közreműködik itt még a Broken Tonight-ból ismerős, nagy hangú, de kistermetű Van Velzen, az Imagine Rain-jében feltűnt Cathy Burton és még két ismeretlen katona.. izé, hölgy (Fiora, Jessie Morgan). Bár ezek a dalok kifejezetten korrektek, megértem, hogy miért nem kerültek fel a lemezre: sem hangzásban, sem hangulatban, sem kidolgozásban nem érnek fel a nagyok mellé. Bónuszként elmennek, kellemesek, de csak a létezésük jellege extra, maguk a dalokban semmi ilyesmi nincs. Lehet, hogy velem van a baj, vagy a konstans „széllel szemben” attitűdöm mondatja ezt velem, de Armin új albuma engem kilóra megvett. Kicsit mást vártam, de nem mondom hogy rosszabbat kaptam. Vannak hibái, nem tökéletes, lehetett volna változatosabb hangzásilag, ahogy karakteresebb is, mint például az Imagine. Ugyanakkor nagyon jó dalok szerepelnek rajta, hangulatosabb és sokkal jobban magába szippant, mint eddig bármelyik Armin lemez. A Markus Schulz albumot kilométerekkel hagyta le, sajnálom, pedig nagy harcot vártam, de hát Markus ellustult. A Mirage nálam eddig az év trance albuma, bármennyire is kiszámítható volt ez. Vannak akik tudnak…  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!