Egy csodás szerelem kezdete (Katie Melua – The House)
Pactolous
2010-07-04 22:10 
4
5560
| Rovat: Van egy-két olyan dal a világon, amibe kvázi szerelmes vagyok, annyira imádom őket. Ilyen például a Depeche Mode-tól a Higher Love vagy mondjuk Jan Hammer Crockett’s Theme-je. Aztán vannak olyan előadók, akiket már vagy harmincszor elhívtam volna randira, a leánykérésről nem is beszélve. Katie Melua negyedik albumával beállt ezen előadók sorába.
Mit kell tudni erről az elbűvölő szépségű és hatalmas nagy tehetséggel megáldott, grúz származású, angol énekesnőről? Nos, ezek mellett még azt, hogy azon kevés művészek közé tartozik, akik nem követik birkamódra a divatot és nem majmolnak egy Queen slágerről elnevezett, furcsa öltözködésű hölgyikét. Katie a karrierje kezdetén a csendesebb, blues-osabb dalokkal tört be a piacra, majd szép, fokozatosan tért át a poposabb, de még mindig szolid stílushoz. Mit is takar ez? A dalok főleg akusztikus gitárokból, finom dobtémákból, kellemes (gyakran bőgőből jövő) basszusokból állnak fel. Leginkább Norah Jones-hoz vagy Amy MacDonald-hoz lehetne hasonlítani Katie stílusát, de csak akkor ha muszáj. Az énekhang pedig elbűvölő, ahogy a hölgyemény megjelenése is. Ennyit háttéranyagnak, a többit megtalálhatjátok a neten, csak keressetek rá Viki P. Dia oldalára. A mostani lemezről meg csak annyit mondanék el még a számok részletezése előtt, hogy az első klip alapján nagyon fellelkesültem, és felfokozott izgalommal vártam a The House című korongot. Az is jó előjelnek tűnt, hogy ezúttal nem Mike Batt felelt az album hangzásáért (ő az első hármon munkálkodott), hanem olyan nevek, mint például Guy Chambers vagy William Orbit. De főleg nem is ezek az úriemberek csigáztak fel, hanem az első single, a The Flood… de nagyon előreszaladtam, gyorsan visszajövök, kezdjünk is bele a dalokba!  I’d Like to Kill You – A cím alapján egy durva darabra lehetne számítani, pedig épp ellenkezőleg: egy lassú, szerelmes dallal nyit Katie, amiben a főtémát Katie hangja és az akusztikus gitár adja (a háttérben pedig a vonósok húzódnak meg, pontosabban ők húzzák, illetve vonják, de azt hiszem ebbe belezavarodtam…). Meghitt, csendes, és csodaszép: nem az a tipikus falhoz vágó kezdés, de Katie-től nem is vártam tomboldát. The Flood – No, nem kellett sokat várni, itt is van ez a csoda, ez a mestermű, ez a… Nem sorolom tovább. Alapjáraton egy keleties dallamvezetésű dal (csak sokkal egyedibb, mint pl. Ayumi hasonló próbálkozása), viszont olyan refrént írtak neki, hogy minden egyes alkalommal a hideg fut át a hátamon, és elárulom, hogy nem a borzalomtól. Ha ez még nem lenne elég, a második refrén után egy kicsit begyorsul a dal, és ennek az intermezzonak olyan hangulata van, hogy az leírhatatlan! Lehet, hogy mást nem indít be, de engem nagyon (valahogy a Barbarella című klasszikus film jutott eszembe, tiszta 60-as évek)! És ha még a fejünk a helyén lenne, az utolsó refrén úgy letépi, hogy csak na! Nehéz így érzékeltetni, tessék megnézni a klipjét (ami amúgy szintén érdekes)! A Happy Place – Ennél a számnál látszik (hallatszódik), hogy Katie mennyire is távolodott el az első dalaitól. Ennyi szintetizátort még egy dalában sem hallottam, a ritmus is pattogósabb (de nem úgy, mint a szintén zseniális Two Bare Feet-ben), a refrén már-már botrányosan egyszerű, a verzék meg picit hasonlítanak az előző száméra, a The Flood-éra. Mindezek ellenére van benne valami, ami megfogott, van benne annyi játékosság, hogy ne lehessen buta popdalnak titulálni. Fura, de én még nem dőlök ettől kardomba, mint a kőkemény rajongók. A Moment of Madness – Már csak azért sem, mert ez a dal megmutatja, hogy Katie még mindig ragaszkodik a hagyományosabb stílusokhoz. Itt van például egy tangó hangulatú szám, amire szintén csak jókat lehet mondani. Ilyenkor örülök, hogy szerencsére nem minden fiatal előadó követi szolgai módon a manapság divatos stílusokat. Red Balloons – Tipikus Katie Melua dal következik, hangszerelésében hasonló az első számhoz. Lassú, merengő, és a vége felé kifejezetten felemelő. Nagyon kellemes nóta, amibe még egy gitárszóló is belefért. A felületes hallgatónak talán álmosító lehet, de hát ez benne van a pakliban. Tiny Alien – Miből lesz a cserebogár? A kezdés alapján nem gondoltam volna, hogy ebből a kissé infantilis beütésű dalból bármi jó sülhet ki, és pedig de! Ehhez csak a refréneket kellett megvárni. Még akár sláger is lehet belőle, igaz, ez azzal jár, hogy a hangzás itt is kissé kommerszebb, de csak mondjuk Katie korábbi számaihoz viszonyítva. Amúgy nagyon is rendben van. No Fear of Heights – Ismét egy lassú, gitár/vonós párosítású dalhoz érkeztünk. Katie mély, majdnem búgó hangon énekli el ezt a kissé rövid számot, ami szintén szépre sikeredett. El tudtam volna még hallgatni egy darabig.  The One I Love is Gone – A kötelező blues-dal sem maradhat el, meg is kapjuk szépen. Minden benne van, amit egy blues-tól elvár az ember: szívfacsaró ének, szomorkás hangulat, szerelmi bánat… de mintha én már hallottam volna jobbakat is. Plague of Love – Valahogy úgy érzem, hogy bár szerettem azt a Katie-t is, aki szembement a trendekkel, valahogy a lendületes énjét is bírom, néha jobban, mint a régit. Nem azt mondom, hogy ilyenre kéne váltania, de jó, hogy már ilyen dalok is vannak, mint például ez. Ötletes, dinamikus, dallamos, slágeres, mi kell még? God On The Drums, Devil On The Bass – Nemrég arról olvastam egy magyar kritikában, hogy ez a dal mekkora csalódást okozott az írónak, főleg a címe alapján. Valóban egy igazán menő, zsíros nótát sugall, de szerintem ez nagyjából így is van. Laza szám, néhol érdekes effektekkel teletűzdelve, és Katie is kellő átéléssel énekel. Kellemes színfoltja a lemeznek, szerintem nagy koncertkedvenc lehet belőle. Twisted – Akár egy újkori, lecsupaszított Depeche Mode (vagy inkább Dave Gahan) dal is lehetne ez az utolsó előtti darab. Nem túl izgalmas és nem túl Katie Melua-s, ez az egyetlen dal, amire azt lehet mondani, hogy nem lett volna kár érte ha lemarad a lemezről. Hallgatható, csak olyan, semmilyen. The House – Utolsóként pedig a címadó tétel következik. Szép kórusokkal, gitárokkal kezdődik, és a tempó nem is nagyon változik meg. Ahogy kezdődött, úgy végződik a lemez: légiesen, andalítóan, merengősen. Ilyenkor szoktam írni (jobb esetben), hogy méltó befejezése ennek az albumnak, és szerencsére ez most is így van. Katie Melua 4. nagylemeze egyáltalán nem okozott csalódást, sőt, még több dala került be az all-time kedvenceim közé. Hozta az eddigi színvonalat, örülök a pici változásnak, tulajdonképpen majdnem mindennel meg vagyok elégedve. Igazából csak az az isteni szikra hiányzik a legtöbb dalból, ami a The Flood-ban benne van, ugyanakkor nagyon kellemes az anyag. Mindenkinek csak ajánlani tudom, kizártnak tartom, hogy valaki sikítófrászban törne ki ettől a zenétől. Addig is míg a lemezt hallgatjátok, én megyek, megszerzem Katie címét, utána pedig még virágot és bon-bont is kell vennem, szóval majd találkozunk! A "The Flood" klipje  |
Hozzászólás
2010-07-06 20:03
Elkészült a videoklip az új single-höz (A Happy Place):
http://www.indavideo.hu/video/Katie_Melua_-_A_Happy_Place_videoclip_for_the_new_single
Két napon belül fent lesz a youtube-on, nagy felbontásban.
2010-07-05 21:27
Wow! Nagyon szépen köszönöm ezeket az infókat, imádom az ilyen kulisszatitkokat! Amúgy igen, a szövegek is igényesek, szépen megkomponáltak, ez csak az én bajom, hogy a külföldi dalok esetében valahogy nehezebben figyelek oda rájuk, nem értelmezem azonnal őket, mint például a magyar dalok esetében.
Ja és köszi az "ajándékos infót" is, már repülök is, remélem szerencsém lesz
2010-07-05 05:44
Ja igen, még annyit, hoghy Katie Melua Londonban a Notting Hill-en lakik, de virágot, bon-bont (esetleg hobnobs-ot
2010-07-05 05:33
Nem lényegtelenek a dalok szövegei sem.
Az "I’d Like to Kill You" egy frusztrált, viszont nem szeretett szerelmes indulatai írja le, és itt Katie - mint minden számban a lemezen - a saját (ez esetben valamikori) "odi et amo" érzéseit próbálja meg megmutatni.
A "Tiny Alien" című dalban Katie saját magában próbálja felkutatni a "kicsi Katie-t", a kicsi "ÉN-t"a lelket, vagy valami ilyesmit, és ahhoz beszél. Hasonlóan a "The House"-hoz, ami a saját fejében tett felfedező utazásról, önmaga mélyebb megismeréséről szól.
A "The Flood" arról a felismeréséről szól, hogy az életben valójában nincs semmi biztos dolog (ez egyébként 2008 augusztusa - a rövid orosz-grúz háború - óta különösen világos előtte), valamint az önmagában megtalált bátorságról, arról, hogy nem kell félni a változástól-változtatástól, merni kell kipróbálni új dolgokat, új utakat.
Az "A Happy Place" meg ugye az elidegenedésről beszél, és arról próbálja magát meggyőzni benne, hogy egyszer majd biztos talál magának egy helyet, ahol boldog lehet, ő is, meg mindenki más. Maga a dal vidám hangzású, kicsit játékos, de Katie azt mondta róla, hogy valójában egy szomorú dal, hiszen ha egy boldog helyet keresünk, az azt jelenti, hogy úgy érezzük, jelenleg nagyon nem egy ilyen helyen élünk.
Katie a dalokat - kettő kivételével ("The House" és a "No Fear of Heights", amelyeket egyedül írt és komponált) - társszerzővel írta, de mindegyiknél mélyen benne volt a szöveg és a zene megírásában is - tehát szó sincs a klasszikus szövegíró/zeneszerző felállásról. Külön eset persze a "The One I Love Is Gone", ami egy Bill Monroe feldolgozás (Katie szerint soha nem találkozott még egy ilyen dallal, amit ennyire jó volt elénekelnie), valamint a két Rick Nowels dal, ahol Nowels ragaszkodott a zene önálló megkomponálásához, és ahhoz, hogy Katie viszont ne zavarja őt a szöveggel, azt írja meg egyedül.
A "The Flood" története még érdekesebb: Katie Los Angelesben volt éppen Lauren Christy-nél, és dalokat próbáltak írogatni együtt, amikor Guy Chambers elküldött egy rövid zongoratémát (a "The Flood" induló futamait) Laurennek, hogy tud-e valamit kezdeni vele. Ők Katie-vel azonnal beleszerettek a zenei ötletbe, és abból kiindulva ketten megírták a zenét és a dal szövegét is. Elkészítették a demót, majd amikor Katie ezt később Londonban megmutatta Chambers-nek (akivel ezután még jónéhány dalt írtak az albumhoz), Guy Chambers még kitalálta a gyors részt a dalhoz, ami tetszett Katie-nek, így végül a stúdióban már így vették fel a számot - persze már William Orbit hathatós közreműködésével.
A "Red Balloons" megszületésének története is érdekes. Polly Scattergood, Katie régi iskolai barátnője 2009-ben jelentette meg bemutatkozó albumát, és most írja a dalokat a második albumhoz. De amíg az első túlnyomórészt egy szomorú-depressziós-szerelmes dalokat tartalmazó album volt, a másodikat Polly sokkal vidámabbnak tervezte. Viszont a sok-sok dal, amiket kezdetben a másodikhoz írt, mind szomorú-depressziós-szerelmes dal lett, így ezeket félretette. De amikor Katie meghallgatta az egyik - félkésznek sem nevezhető - dal demóját, az annyira megtetszett neki, hogy megkérdezte Polly-t, lenne-e kedve vele együtt írni/komponálni ebből az ötletből egy dalt Katie új lemezére, hiszen ő - mondta Katie - szereti a depressziós-szerelmes dalokat, és szívesen tesz ilyet az albumára.
A fenti lemezkritikával egyébként majdnem teljesen egyetértek, a Twisted esetében is (bár én már kezdem megszokni, már nem zavar annyira a sokszor ismételt "I'm twisted, I'm twisted" sem, mint kezdetben). De nekem még a "No Fear of Heights" című dallal is van egy kis gondom, pontosabban a refrénnel nincs, az nagyon szép, de ahogy a dal kezdődik, azok a sorok végén magasra felvitt hangok... hát az nagyon furcsa. Magyar fülnek olyan ez a dallamvonal, mintha valaki türelmetlenül kérdezgetne valamit.
* jelölt mezők kitöltése kötelező!