Ne menj

Egészen kis korában balerina akart lenni, sárgás fényképeken láthatjuk piruettezni, majd beugrik az általános iskolai ballagása, a barátnők, akikkel az utolsó közös nyári táborban megfogadták, hogy örökkön-örökké (legtöbbjüket azóta sem látta)… Ó igen, az a tábor. Milyen helyes volt az a fiatal tanársegéd. Gyöngéd volt a keze, puha az ajka. Érezte, hogy túl messzire megy, egyetlen porcikája sem kívánta már, de hirtelen olyan heves lett, nem mert ellenkezni. A mólón történt, gerincét nyomták a barna fa deszkák, a fiú persze a végén már egyáltalán nem figyelt rá. Az igazi kellemetlenség azonban csak ezután következett, a védekezés örömeiről ugyanis elfeledkezett az a tuskó. Arca a villamoson ülve még mindig eltorzul a fájdalomtól, mikor arra gondol, milyen csalódott volt az apja, és hogy tajtékzott az anyja a hírre. „El ne képzeld, hogy megtartod! Továbbtanulsz, nincs apelláta!” Anyucinak meg se kellett nagyon erőltetnie magát, mire eljutottak volna a nőgyógyászhoz, a lány a stressztől, a sírógörcsöktől és valószínűleg valamiféle kozmikus, magát humorosnak képzelő erő közbenjárására elvetélt – majdnem bele is halt. A kórházban megállapították, hogy többé nem is lehet gyereke. Pedig ő már ezt is akarta (volna).
Aztán a középiskolás emlékek… nem volt rossz tanuló, de azért annyira jó sem, a gépírás viszont ment neki. Mikor utolsó évben a kerületi önkormányzati irodába tett tanulmányi kirándulás során összeszedte a bátorságát, s megkérdezte, nem lesz-e szükség nyártól egy új asszisztensre, álmodni sem merte, hogy visszahívják. Nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjön, miért olyan készségesek – mindig is formás volt, ám negyedikre valódi Vénusz lett belőle. Egyből a (nem olyan öreg, ámde házas) polgármester-helyettes SZA-ja lett. Az első intimebb érintéseknél még meglepődött, visszahúzódott, aztán úgy gondolta: nem egy csúnya ember ez az Árpi, sőt. Mégis, mekkora baj lehetne belőle?
Ezzel megkezdődtek a „Sokáig kell benn maradnom, drágám”-féle hazugságok, a gyors (olykor nagyon gyors) numerák az íróasztal mögött, az íróasztal alatt, az íróasztalon, a pártrendezvények után, néha, ha dőzsöltek, akár még egy motelben is. És kezdődött a végeláthatatlan ígérgetés-folyam is: hogy csak még egy hónapot húzzunk ki, bogaram, aztán elhagyom; persze, hogy te vagy az igazi, de még nem lehet; te sokkal-sokkal többet jelentesz nekem, értsd meg, de nem lehet ezt csak úgy… Évek teltek el, míg betelt nála a pohár. Mikor bejelentette, hogy felmond, persze többszörösére duzzasztott ígéretfolyam zúdult rá. Kicsit már megkopott annak a délutánnak az emléke, csak arra emlékszik tisztán, ahogy hátat fordít, és kisétál az ajtón, miközben Árpi utána szól: „bármit kérhetsz, csak ne menj!”
Most egy ügyvédi irodában dolgozik. Arra gondol, még szerencse, hogy a közvetlen főnöke nő, a közvetett főnöke pedig már évek óta a közvetlen főnökével játszik szeretősdit. Persze első napokban bepróbálkozott nála, de lebukott – a lány csak a „kikaparom a szemed” kifejezést hallotta ki a zárt ajtók mögötti veszekedésből.
Egy részeg majdnem ráesik a lányra a villamoson, kizökken a gondolatmenetből.
Gábor két évvel ezelőtt lépett be az életébe. Egy szórakozóhelyen ismerkedtek meg, kapásból azt hitte róla, hogy meleg. Furcsállotta is, mikor ráhajtott, de addigra már nem kereste az igazit, megelégedett az egyéjszakákkal is, így beadta a derekát. Már a tánctéren belecsaptak a dolgok közepébe, nem mintha ezzel egyedül lettek volna. Végül mégiscsak a lánynál kötöttek ki; suta egy menet volt, részegek voltak mindketten, hol egyikük, hol másikuk bóbiskolt el. Végül „vége” csak Gábornak volt, még egy-két könnycseppje is kicsordult – s bár ettől a lány hányni tudott volna, összességében mégis szimpatikus volt neki a fiú.
Másnap beszélgettek – ők maguk lepődtek meg a legjobban, hogy milyen őszinték egymáshoz. A lány elmesélte, hogy elfogadható állása van, elfogadható fizetéssel. Egyáltalán nem vágyik kapcsolatra, gyerekre vágyna, de az nem lehet. Gábor elmondta, hogy biszexuális, kb. 80-20 arányban a fiúk javára, de azért jó lenne valami álca (akitől azért – közös megegyezéssel – bármikor megszabadulhat). Dúsgazdag, apuka vállalkozásából él, és ez nem is igazán zavarja. A gyerekeket ki nem állhatja, nem is akar soha. Így hát nap végére megszületett a briliáns ötlet: Gábor eljegyezte a lányt.
Csörög a telefon, a lány épp a Móriczon száll át a 33-as buszra. „Ott vagy már? Szuper. Nekem még kábé tíz perc. Jó, bocs, nem én tehetek róla, addig ülj be a Ponyvaregénybe. Nem, nem várhat.”
A buszon már nem a múltjáról elmélkedik; azon gondolkodik, hogy tálalja a dolgot. Gyorsan túl akart lenni rajta, és igazából nem is érti, miért izgul ennyire, hiszen ez nem egy klasszikus értelemben vett kapcsolat. Ahogy pedig belépett a parkba, kikapcsolta az agyát, csak az öbölt figyelte: a totyogó kacsákat, a műgonddal kezelt füvet, az üresen álló épületeket. Kellett az a pár perc szünet.
Lehuppant Gáborral szemben a Café Ponyvaregény egyik székére, és ellentmondást nem tűrvén közölte: szakítani akar. Tudja, hogy nem ez a legjobb időpont, de már eldöntötte, és sehogy sem lehet lebeszélni róla, sőt, higgye el, neki is jobb lesz így. Nem is rabolja tovább az idejét.
Valahol mélyen a fejében hallja, ahogy a fiú marasztalni próbálja, hogy mennyire megkedvelte őt, és milyen nehéz ez most, hogy nem teheti ezt, de nem érdekli. Gábor megsemmisülve ül a székben, a lány füleinek képzeletbeli védőfalán pedig csak két utána kiabált szó jut át: „ne menj!”
De ő megy. Ahogy kifelé sétál a parkból, zenelejátszóját a fülébe dugja. Kis várakozás után Magna Cum Laude csendül fel: „Ne menj… Arra kérlek, tőlem ne menj el.” A lány elmosolyodik, egy örömkönnycsepp gurul le az arcán, s alig hallhatóan csak annyit motyog: „Ah, de giccses.” Kikapcsolja a zenét, s megsimogatja láthatatlanul gömbölyödő hasát.

(Az írást a Litera Portál Kis Magyar Dekameron c. pályázatára pattintottam ki a fejemből: kismagyardekameron.blog.hu)
(Az írást pedig itt is elolvashatjátok: poem.blog.hu - szerk.)