Mind ezüst ami fénylik? (Sylver – Sacrifice)
Pactolous
2010-03-05 23:09 
0
3665
| Rovat: Pár évvel ezelőtt, mikor még igényesebb dance bandák ügyködtek a zeneiparban, a siker receptje a következő volt: végy egy szép énekesnőt, valamint egy (vagy több) búval ba... szomorú arcú egyént, aki pózolhat a kamerába. Őket hozd össze egy ismert producerrel, és írjatok jó dalokat. Ez elég sok produkciónál működött, lásd Ian Van Dahl-t, Lasgo-t, Milk Inc.-et és a Sylver-t. Utóbbi társulat még mindig létezik, tavaly jelentkeztek is egy új lemezzel. Vajon kitart-e még az ezüst ragyogása vagy már erősen kopik a fénye?
A Sylver nevű belga formáció 2000-ben robbant be a dance/trance (eurodance, stb..) műfajába a Turn the Tide című slágerrel. A banda nem tartozik az egy slágeres csapatok közé, bár sosem voltak igazán eredetiek, de többnyire egész jól elkülönültek a fő sodrástól (persze ehhez hozzátartozott Regi Penxten (Milk Inc.) közreműködése is). Wout Van Dessel és Silvy De Bie „kettőse” kifejezetten sok lemezt is termelt az elmúlt években, legalábbis egy dance duóhoz képest mindenképp. 2009-ben egy harmadik tag is csatlakozott hozzájuk, az angol John Miles Jr. gitáros képében. Lássuk, hogy szólt a trióvá bővült duó 2009-ben!  I Hate You Now – Egyike a megjelent maxiszámoknak (jó Sylver szokáshoz híven megint egy ilyennel kezdenek), mégis meglehetősen furcsa választás: értem én, hogy egy elfajult párkapcsolatról szól a dal, de azért lehetett volna gyengédebben is kezdeni. Mit szólnak a rajongók ehhez? „Most már utállak!” „Minden amit mondtál egy kib*szott nagy hazugság volt!” Eddig nem ez volt a jellemző a Sylver-re. Sebaj, ettől eltekintve egy korrekt, kissé minimalista, de elég jó refrénű dalt kaptunk első számként. Sacrifice – Másodikként máris az album címadó dala érkezik. Ilyenkor mindig kicsit magasak az elvárásaim, hisz mégis csak egy egész lemez egységét jelképező nótáról lenne szó. Sajnos ennek nem tudott megfelelni ez a dal, ahhoz túlságosan jellegtelen. Próbál lendületes lenni, de nem az. Lagymatag szám, és még mindig nem értem, hogy John Miles Jr. mit is keres a csapatban, gitárt ugyanis én még nem hallottam (legyünk jó indulatúak, biztos beszállt a dalírásba). Easy Way Out – Az előzőnél jobb, de még mindig kicsit monoton és erőtlen. A refrén jobbra sikeredett (nem balra, hehe), de több szintiszólammal változatosabbá lehetett volna varázsolni a dalt. Ennyire ne építsünk azért Silvy hangjára… One of Us – Kifejezetten jó kezdés, habár ha tudtam volna, hogy végig ugyanez fog szólni, nem örültem volna neki ennyire. Bár Silvy hangja most azért elviszi a hátán a dalt (éljen a képzavar!), könyörgöm, kis változatosság az egyes számokon belül túl nagy kérés? God’s Mistake – Végre, imáim meghallgatásra találtak… nos, legalábbis az imáim közül az egyik. Most végre változatosabb a dal, jól elkülönülnek a verzék és a refrének, de valahogy még mindig gyengus az összhatás. Eddig egyik dal sem nőtt fel a korábbi slágerekhez. Rise Again – Eddig… A Rise Again volt a második single az albumról, és számomra az első, amit sok-sok év után újból hallottam a Sylver-től. Kellemes, és végre slágeres dal, tipikus Sylver, amiben Silvy is kicsit játszik a hangjával. Üde színfoltja az albumnak. Foreign Affair – Sylver sem tartozik azon formációk közé, akik visszariadnának a feldolgozásoktól. Egészséges keretek között ez nem is probléma (ellenpélda: Scooter), főleg ha a végeredmény is jó. Most Mike Oldfield számára esett a választás, és szerencsére ismét egy ragyogó dalt kaptunk. Bár valószínű, hogy az eredeti dallamnak köszönheti sikerét, de a szokatlan megoldások és a – most kifejezetten előnyös – monotonitás egy egészen egyedi dalt eredményeztek. Ilyenkor azért eszembe jut, hogy milyen nagyszerű dolog, hogy a Sylver azért még a saját útját járja, és nem követi olyan szorosan a divatot (főleg hangszerelésben, hallgassunk meg egyszer egy Future Trance vagy Club Rotation válogatást és leesik mire gondolok). A "Foreign Affair" videóklipje
Time Won’t Wait – Nocsak, mi történt? Egyszerre beindult a lemez! Miles gyerek is megtalálta a gitárját, a hangszerelés is sokkal teltebb és kidolgozottabb lett: megjött a zenélési kedv? Nem is lényeges, kéretik ezt a minőséget tartani és akkor megbocsátok a lemez döcögős kezdéséért, kisdobos becsszóra! It Takes Two – Igazi vagány Sylver-nóta, akárcsak a Fallin’ a 2004-es Nighttime Calls lemezről. Pöpec hangzás, jó ritmusok, változatosság(!)… jól van, alakul ez, alakul… Hungry Heart – Kis visszaesés a minimalizmus sötét vermébe, ennél egyszerűbb már bajosan lehetne egy dal. Végig egyféle basszus-szekvencia szól, erre építkezik az ütem és Silvy hangja. Bár érződik a dalon, hogy direkt ilyen, tehát tudatos tervezés eredménye, de ez nem sokat segít rajta.Thank You – Az album most stagnáló állapotba érkezett, ugyanis ismét egy „se nem olyan jó, se nem olyan rossz” töltelékdalt kaptunk a lemez háromnegyedénél. Ez az a „belefér”-kategória, habár nincs sok baj vele, de egyszerűen nem olyan erős, hogy bármikor kedvet érezhessünk rá meghallgatni. Typical Guy – Az előző dalnál azt hittem a hirtelen arcomra felröppenő mosoly visszakonyul egy búúúúús... ebből a mondatból sem jövök ki. A lényeg az, hogy nem így lett, ez a dal szerencsére szintén elég változatos és kellemes ahhoz, hogy ismét vigyorogjak, mint a tejbetök. Bár egy picit hiányzik azért a pergődob, vagy valami taps-féle az ütemből, de sebaj. How Could I Be So Wrong – A cím alapján valamiért egy lassú dalt vártam, de sajnos nem így lett. Sőt, egy kifejezetten gyenge, hovatovább rossz számot kaptam. Végtelenül monoton és idegesítő, electro-ra hajazó alap, és a sok prüttyögés között szinte elveszik Silvy éneke, az egyetlen lehetséges mentsvár. Még demónak is gyenge, kár volt felpasszírozni, és egyáltalán megírni. Too Much Love – Szerencsére ez a szám helyrerakott, és most tényleg egy lassú dallal kínáltak meg, abból is a szebbik fajtából. Gyönyörű, gitárokkal dúsított nóta, mindenféle túlzott variálás nélkül. Itt láttam (hallottam) értelmét az ifjú Miles-nak. Ilyen dalokból kellett volna több a gyengébbek helyére. Music (feat. John Miles) – Húúú… Ez volt az első reakcióm mikor megláttam ennek a dalnak a klipjét. Felejtsük el az eddigi Sylver stílust, nosztalgiázzunk vissza a régi house számokra, amikor minden régi dal kapott egy új dobalapot és pár effektet. Igen, jól sejted, ha egy újabb feldolgozásra gyanakszol, ráadásul nem véletlenül van ott gitárosunk apjának a neve. John Miles Music című száma lett az alany/áldozat, ráadásul duett formában megvalósítva. Rendkívül érdekes dal: a törések is a régi dance számokra emlékeztetnek, és kétségkívül igen lendületes/monumentális (mikor milyen) feldolgozás lett belőle, de szerintem ez az eredeti dal érdeme. Ha gonosz lennék azt is mondhatnám, hogy Sylver-éknek csak annyi dolguk volt, hogy megszerezzék az újramaster-elt sávokat, rakjanak rá egy húzós alapot, meg pár effektet, majd az egészet vegyék fel még egyszer és bumm! Így lett a Music. Nekem összességében tetszik, de nem tisztem megállapítani, hogy melyik verzió a jobb. Az biztos, hogy ez a feldolgozás nem gyalázta meg az eredeti dalt. Zenei kirándulásnak tökéletes, de azért ne legyen ebből rendszer, jó? One World One Dream – Zárásképp érdekes módon az első single-t rakták be a kedves Sylver-ék. Érdekes koncepció, de legalább ez a szám ízig-vérig Sylver, sőt, még egy picit kommerszebb is a kelleténél, de ez első maxinál természetes. Kellemes dal, méltó a csapathoz, és végül is jó zárása az albumnak.  Viszont az értékeléssel bajban leszek. A lemezzel tulajdonképpen egy baj van: túl sok a dal rajta. 16 szám szerintem sok, ha mondjuk csak 12 lenne, akkor egyrészt megszabadultunk volna a gyengébb daloktól, másrészt pedig egységesebb lenne a színvonal. Vagy ha ragaszkodunk a 16-oshoz, legalább a gyengébbek helyére kerültek volna lassabb, más ritmusú számok. Így a többi albumhoz viszonyítva ez bizony egy kicsit szerényebb eresztés, valahogy több újdonságot is vártam volna, ha már új taggal bővült a csapat (arról nem is beszélve, hogy már egy best of-on is túl vannak). Ugyanakkor önmagában egészen korrekt és kellemes lemez, és dicséretes, hogy megmaradtak a Sylver-féle alapmotívumok, ráadásul annak is örülök, hogy még egyáltalán léteznek. Következő dobás tényleg nagy dobás legyen, ennek fényében adok én erre az albumra egy 10/7-et! A "Music" videóklipje |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!