Van új a Daylight alatt (Dash Berlin – The New Daylight)
Pactolous
2010-02-09 01:03 
0
4842
| Rovat: Lemezek terén az elkövetkezendő hetekben a lemaradásaimat fogom bepótolni, annál is inkább mivel nagyon jó albumokról van szó. Első körben a tavalyi év legjobb trance albumáról nyilatkoznék, a Dash Berlin formáció The New Daylight albumáról egész pontosan.
Azt írtam formáció, holott a borítón csak egy enyhe Bolygó Kapitánya beütésű fazon látszódik, akkor most, hogy is van ez? A Dash Berlin csapat 3 tagból áll: Eelke Kalberg, Jeffrey Sutorius és Sebastiaan Molijn. Jeffrey a produkció arca, de azért nagyobb a szerepe, mint például Judith Pronk-nak az Alice Deejay-ben. A másik két úriember a produceri székeket koptatja, ők pedig már régebb óta űzik az ipart. Nem véletlenül említettem meg Alice Deejay nevét, hiszen abban a produkcióban is közreműködtek, ahogy a Vengaboys-nál, a Candee Jay-nél is, de nagy sikereket értek el Pronti & Kalmani néven is.  De térjünk vissza alanyunkhoz! A magam részéről valamikor 2006-ban hallottam először a Dash Berlin nevet, méghozzá egy Sarah McLachlan remix kapcsán (The First Noel). A sikert viszont a 2007-es év hozta meg, a Till the Sky Falls Down című számmal. Azóta sem kellett csalódni a 3 úriember munkásságában, épp ezért rendkívül kíváncsian vártuk az első szerzői nagylemezt. Lesz-e elég spiritusz egy újabb remekműhöz, vagy eddig csak a véletlen tehetett arról, hogy ilyen csodás dalokat hoztak létre? Mivel a bevezetőben lelőttem ezt a poént, ez már nem kérdés, de azért lássuk a dalokat! Till the Sky Falls Down – A nyitó nóta mi is lehetne, ha nem az első nagy siker? Bár kicsit régi, de alapműnek számít, így nem is kötök bele jelenlétébe. A megszokottól kicsit elütő hangszerelése nagyban hozzájárult a kedves fogadtatáshoz: a hatásvadász megoldások érdekes módon egyáltalán nem bontják meg a dal harmóniáját, inkább felkeltik a figyelmet. Az ének és a kiállás pedig szinte tökéletes, a zongora telitalálat, ahogy a fő szintidallam is. Man on the Run (with Cerf, Mitiska & Jaren) – Trióval bővül a trió, így lesz a nagy sláger. Cerf, Mitiska és Jaren (de főleg ő) jelenléte jót tesz a dalnak, bár meg kell hagyni, ebben a formájában túlságosan hasonlít az előző számra. De hát ezért vannak a remixek nem? Dash Berlin 4AM változata vagy Nic Chagall átirata sokkal jobb. Mindenesetre nekem így is jobban tetszik a Till the Sky Falls Down-nál, az énekelhetőbb refrén miatt. Wired (feat. Susana) – Elérkeztünk az első olyan dalhoz, amit a lemez megjelenése előtt nem lehetett hallani, így kíváncsiságom még nagyobb lett. Kicsit durvulósabb számot kaptunk a Shivers-ből és a Nothing At All-ból ismerős Susana hangjával, megbolondítva egy kis gitárral (vagy inkább arra hasonlító szintivel) és egy erősen zaklatott hangzással. Kicsit több ének nem ártott volna, de ettől függetlenül tetszetős darab. Waiting (feat. Emma Hewitt) – Ó, a Waiting… Egyértelműen a 2009-es éve legnagyobb slágereinek egyike. Nem hiába lett az A State of Trance rádióműsor Top 20-as adásában 2. helyezett. Ének nélkül egy rendkívül egyszerű, mondhatni infantilis dal, de ennyit számít egy jó ének. Emma hangja tökéletesen passzol a nótához, a dallama pedig kiteljesíti az egész számot. Gyönyörű darab! A "Waiting" videóklipje
Never Cry Again – Ismét egy nagyon szép énekes dalról van szó, habár ezt most nem jelzik nekünk külön. Jelenleg épp ez az új Dash Berlin sikervárományos, jó remixek készültek hozzá, de a dal önmagában is megállja a helyét, igaz, kell neki pár hallgatás. Elsőre én nem éreztem olyan erősnek, mint az előzőeket, de idővel megszerettem. Szép dallamú nóta, ügyes megoldásokkal (mint például az a visszarántás az egyik belelendülésnél). To be the One (feat. Idaho) – Első homlokráncolás következik. Egyrészt azért, mert ezt az énekmegoldást, amit Idaho produkál nem igazán tudom értékelni (pedig tág a tűréshatárom, pl. hallgatok The Cure-t). Körülbelül olyan, mintha félig másnaposan, rendkívül álmosan énekelte volna fel a stúdióban. Az igazság viszont az, hogy ez csak a verzékre igaz teljes mértékben, a refrénnél szerencsére nem ilyen vészes a helyzet, sőt, ott effektíve szavakat is ki lehet hallani. A dal amúgy kellemes, de szerkezetileg hasonlatos az előző számokhoz, azaz kicsit előjött az „egy kaptafa” érzés, habár ez sem akkora tragédia. End of Silence (feat. Rowald Steyn & Nina Deli) – Csak meg kellett jegyeznem, a másfajta hangzás meg is érkezett, igaz egy elég egyszerű és monoton dal képében. Nem egy nagy dobás, mégis van benne valami báj, ami miatt szerethetővé válik. The Night Time – Visszatértünk a fő csapásirányhoz, a slágeres vidékre. Következő single-nek ezt a dalt tudom elképzelni (illetve még egy másikat de arról később), kellemesen merengős dallammal rendelkezik, van benne potenciál.  Renegade (feat. DJ Remy) – Második homlokráncolás. Úgy látszik mostanában divat lemezekre rakni oda nem illő durvulásokat, mint például Giuseppe Ottaviani esetében. Ez a szám abszolút nem illik a képbe, sőt, semmi Dash Berlin-es nincs benne. Szerintem DJ Remy fizetett a triónak, ugyan hadd szerepeljen már egy dala valahol. Szerintem vegyük úgy, hogy ez a szám nem is szerepel a lemezen. Janeiro (feat. Solid Sessions) – Harmadik homlokráncolás, habár nem azért mert ez a dal nem nyerte el tetszésemet, épp ellenkezőleg. A Solid Sessions 2000-es klasszikusa egy alapmű, de nem igazán értem, hogy ebben a formában mit keres egy Dash Berlin előadói albumon. Igen, készült belőle anno egy Pronti & Kalmani remix, de ez nem indok. Nem túl szimpatikus ez a lépés, ráadásul úgy, hogy az eredeti előadót alárendelt szerepben tüntetik fel. Ennek ellenére a dal nagyon szép, csak a keserű szájíz rondít bele az összhatásba. Feel U Here – Közeledik a lemez vége, Berlin-ék is ráerősítenek. Ez a dal erőteljesebb a többinél, hangzása hasonló a Depeche Mode – Peace általuk elkövetett remixéhez, de mivel az – tudomásom szerint – nem jelent meg hivatalosan, ezt nem számítom vétségnek. Nagyon jól lüktet, az ének is telitalálat: kevés szöveg, sok zene. Buliszám. The New Daylight – Érdekes módon pont a lemez címadó dala instrumentális (ha nem számítjuk bele a DJ Remy számot), de ez egyáltalán nem baj. A szám már-már uplifting-nek tekinthető, gyors, pergős, ízig-vérig trance. Monumentális dallama predesztinálja albumcímnek. Surround Me – Az album egyes verzióin a következő két szám nem is szerepel, de háborús bűn lenne megfeledkezni róluk. Ez a szám ugyanis a személyes kedvencem. A mintapéldája annak, hogyan is kell dalt írni. Fejletépős kezdés, morcos basszusok és ütemek, enyhe acid beütések imitt-amott, csontvelőig hatoló kettős ének a kiállásnál, majd egy masszív vezérdallam, ami nem belemászik, egyenesen belemaródik a füledbe. Egyszerűen csodálatos, egy baja van, túl rövid. Még az extended verzióban sem ismétlődik kétszer a kiállás, pedig úgy hallgatnám még… Believe in You (feat. Sarah Howells & Secede) – Igazi zárásként pedig azt hiszem mindenki egy lassú dalt várna el, ha már a lemezen nem volt, és szerencsére a trió is így gondolta. A nóta gyönyörű és méltó lezárása ennek az apró hibákkal rendelkező, de mindenképpen kitűnő albumnak. Ízelítő a "Surround Me" című dalból
Kicsit nehéz helyzetben vagyok, mert az album egyáltalán nem tökéletes, ez azt hiszem látszódik. Egyes dalokkal nem voltam kibékülve, más megoldások nem tetszettek (például miért nem tüntették fel az összes énekes nevét?), viszont olyan ütőkártyákkal rendelkezik a lemez, amiket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Az is tetszik, hogy ellentétben más trance albumokkal, van egy íve az egésznek. Azt hiszem minden hibája ellenére a Dash Berlin albuma 2009 egyik legjobbja, ha nem a legjobbja. Magasabb pontszámot kap, mint társai, mert hatalmas slágerek szerepelnek rajta és önmagukban is megállják a helyüket, nincs feltétlenül szükség életmentő remixekre. Dash Berlinék most egy ideig elkényelmesedhetnek a trónuson, de csak addig míg Armin Van Buuren és Markus Schulz meg nem jelenteti saját albumát idén.  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!