Depeche-ek az örömtől (Depeche Mode - Sounds of the Universe)
Pactolous
2009-04-24 13:46 
0
4781
| Rovat: Most írhatnám, hogy kevés olyan legendás zenekar van a világon, mint a Depeche Mode, de hála az égnek elég sokkal meg vagyunk áldva. Az viszont tagadhatatlan, hogy ez az angol new-wave együttes hatalmas hatással volt a poppiacra. És emellett még jók is. Slágereik címszavakban történő megemlítése önmagában meghaladná egy kis esszé terjedelmét (Enjoy the Silence, Just Can’t Get Enough, Walking in my Shoes, It’s No Good, People Are People, Freelove, ésatöbbi, ésatöbbi), rengeteg zenekar tartja őket példaképnek (The Killers, Neo) a remixkultúra megalapozásáról már nem is beszélve. Új nagylemezük (számszerint a 12.), a meglehetősen hatásvadász Sounds of the Universe címet kapta: a fogadtatás vegyes, kérdés, hogy a minőség vagy az obligát megújulás miatt.
Dave Gahan, Martin L. Gore és Andy Fletcher szerencsére Alan Wilder 1995-ös kiválása után is folytatta muzikális menetelését, és bár sokak szerint a csapat azóta sem tudott igazán visszakapaszkodni a csúcsra (oda, ahova a Violator és a Songs of Faith and Devotion album tette őket), azért még így is jó pár minőségi dallal leptek meg minket. A mostani lemeznél néhol azonban megremeg a léc, és akinek az előző Ben Hillier producereskedésével készült album (Playing the Angel) sem tetszett, annak nagy valószínűséggel ez sem fog. Akinek épphogy, az gondolkodóba fog esni, és akinek nagyon bejött, még az is. Ez jó jel?  Azt kaptunk? Erről mindenkinek más a véleménye, de szerintem összességében egy jó lemez született meg. Tudom, elfogult vagyok, mégis, most hadd legyek szubjektív, mégis csak az egyik kedvenc együttesemről van szó. Azt persze én is tudom, hogy szó sincs egy újabb Songs of Faith and Devotion (továbbiakban SOFAD) szintű elmélyült, a végletekig kidolgozott, mesterien telt hangzásról, és a nagy slágerek is elmaradtak, néhol pedig megbotránkoztató egyszerűség uralja a dalokat. Nekem sokadik hallgatásra mégis tetszik, és alig várom már, hogy élőben hallgassam meg őket.  In Chains – A nyitó dal egyszerű, hatásvadász analóg effektekkel indít, kicsit emlékeztetve a The Dead of Night című fejledarálós számra (Exciter). A beindulás után egy meghitt (talán az egyetlen meghitt) szerelmes dal következik. Nagyon szépen építkezik, isteniek a váltások, az énekmegoldások, a torzított gitár is jó helyen van. A csapat történetében talán ez a leglassabb albumkezdés, ennek ellenére tipikus DM. Eddig tökéletes. Hole to Feed – Dave Gahan – akárcsak az előző album esetében – itt is kivette a részét a dalszerzésben Christian Eigner és Andrew Phillpott társaságában. A második szám pattogósabb, slágeresebb, kissé blues-os beütésű (nekem valahogy a Felkelő nap háza jut eszembe róla). A hangszerelés nem túl színes, kevés szintetizátor-szólamot tartalmaz, de azért szerethető nóta, bár van egy olyan érzésem, hogy Dave szólóalbumáról maradt le (az Hourglass-ről). Wrong – Az albumbeharangozó sláger. Szokatlan minimalista hangzású (és nem Exciter-es értelemben), de lendületesen vontatott (tudom, kis paradoxon, de aki meghallgatja, illetve megtekinti lejjebb a klipet, az talán rájön mire gondolok). Erős oktávozós basszus, alig hallható gitárok, szolid dobok és tökéletes kiteljesedés jellemzi a dalt, főleg Martin vokálbelépője után. Különösen tetszik az elsőre disszonánsnak ható szintihangok lüktetése. Mint mondottam volt vala, szokni kell, de érdemes hozzá edzetni a fület. Fragile Tension – Izzítsuk be a Sega-t, jön a Fragile Tension. A játékmasinát azért említettem, mert olyan nosztalgikus analóg szintikkel indít, mintha egy Contra-val kezdenénk el játszani. Nosztalgikus, jól énekelhető nóta, király gitártémákkal, kissé fáradtan üvöltöző refrénnel és fájdalmasan erőtlen dobokkal. Ennek ellenére nem rossz egyáltalán, de meg tudom érteni azokat, akik e dal hallatán kilövik magukat az űrbe. Little Soul – Nincs DM elvont dalok nélkül. Ez a darab akár egy Martin által előadott nóta is lehetne, mégsem erről van szó. Itt lehet talán először érzékelni az univerzum hangjait; lebegős, elszállt, lassú dal. Kellemes. In Sympathy – Na végre, harmóniák! – kiáltottam fel magamban ezt a dalt hallgatva. Rendkívül egyszerű szám, ám egyszerűségében nagyszerű. Nincs túlcizelláltság, de ami van az jól szól. Olvastam egy kritikát, amiben megemlítette a szerző, hogy az első gitárakkord a Walking in my Shoes zongoraindítását idézi (mondhatni, koppintja), és valóban, de ez legyen a legnagyobb baja (mondom ezt, pedig a copy/paste megoldások bizony „ejnye-bejnye” kategória nálam). Peace – Khmm… nos igen. Az album WTF pillanata. Erősen skizofrén módon vélekedek erről a dalról. Egyrészt borzalmasan egyszerű és igénytelen a hangszerelése. A basszus az ősrégi See You-ból lett újrahasznosítva, az alapütem egy egyszerű 4/4-edes tuci-tuci (ami nem lenne baj, de nem I Feel Loved mélységekről beszélek), a dallamvezetés infantilis, tingli-tangli, a refrén egyházi kórusokat idéz. Másrészt viszont kitűnően énekelhető, van sodrása, és valamiért nem tudom kiverni a fejemből. Nem is tudom milyen konklúzióra jussak. Szeretem is meg nem is (tudom, így van ez…). Az biztos, hogy a DM ilyen számot még nem csinált soha. Come Back – Újabb Dave Gahan / Christian Eigner / Andrew Phillpott nóta. Elismerem, hogy ők hárman tudnak jó számokat összehozni, most sincs ez másképp: teljesen korrekt dal született. A probléma csak az, hogy nagyon kiütközik Dave és Martin szövegei között a különbség: Dave sajnos sokkal egyszerűbben fogalmaz. Olvastam olyan véleményeket is, hogy ez a verzió nagyon zajos, a zenekar honlapján is fellelhető Bare Version meghittebb és hát jobb is. Ezzel is egyetértek, megfájdulhat az ember feje ettől a sok torzítástól. Összességében nem rossz, nem rossz, de azért én hiányérzetem van (hová tűntek az I Want It All, When the Body Speaks, Waiting for the Night szerű törékeny dalok?). Spacewalker – Rövid átvezető darab. Egyesek szerint német krimifilmeket idéz, van benne valami, de bennem kellemes érzéseket generál. Az ilyen szintiszólamokat hiányolom a többi dalból, igaz, már nem élünk a 80-as években. Hasonlít még az Exciter-en szereplő Easy Tiger-re is. Perfect – A Wrong és az In Sympathy mellett a másik gyöngyszem, talán a lemez legjobb dala is egyben. Ismét a harmóniák az uralkodók, a szöveg magával ragadóan szomorkás, a refrénről pedig csak szuperlatívuszokban tudok beszélni, ahogy a kiállás részről is. Pedig ez sem közelíti meg a SOFAD dalok hangszerelését, de talán nem is ettől lesz jó egy szám. Én megítélem neki a csillagos ötöst. Miles Away / The Truth Is – Újabb elvont dal, de a lendületesebb fajtából. A fentebb már kétszer is említett dalszerző trióhoz fűződik a nóta, ez hallatszik is. Meglehetősen monoton alapra építkezik, de a szöveg, a refrén és a háttérszintik kiemelik a szürkeségből. Remélem koncerten erősítenek a hangzásán. Jezebel – Szokatlan módon ez az egyetlen Martin által énekelt dal a lemezen (ilyen utoljára 1983-ban volt). A hangszerelés a DM korábbi munkáira illetve Martin 2003-as szólólemezére hasonlít: ergo nem sok újdonságot tartogat számunkra. Viszont talán elég annyit mondanom, hogy tipikus Martin-szám, ezt a dalt, csak az ő hangjával tudom elképzelni. Lágy, szintihárfákkal és vocoder-effektekkel átszőtt, lassú folyású, kellemes nóta, amit szerencsére nem énekel a főhős olyan fáradtan és öregesen. Corrupt - Az albumzáró dal – pozíciójához képest - egyáltalán nem olyan andalító, nyugodt hangulatú, mint a korábbi albumokon. Vontatott tempójú, de dögös hangzású szám, nagyon jó megoldásokkal (mint például a bájosan nagyképű szöveg, a monumentális refrén vagy az általam csak „csukló gitárnak” elnevezett effekt). Kicsit furcsának találtam elsőre, hogy ez a záróakkord, de ahogy egy kritikában olvastam, tökéletesen keretbe ágyazza a lemezt (az In Chains alárendelt a Corrupt pedig felülkerekedő szerepben beszél a szerelemről). Régi jó szokáshoz híven a Corrupt hirtelen zárása után pár perc múlva még felcsendülnek ismerős dallamok, akárcsak a Music for the Masses lemezen. Hogy melyik számból? Nos, jó helyen kapizsgál, aki rosszra gondol. Nos, végül is az univerzum hangjai meghódították fülünket, agyunkat, lelkünket? Ez erősen személyfüggő. Mint mondottam, mélységében nem hasonlítható a régebbi nagylemezekhez (igen, egyetértek azokkal, akik szerint Alan Wilder hiányzik a csapatból, és én is örülnék, ha visszatérnének a teltebb hangszínek). Nekem azonban minden hiányossága ellenére tetszett. Nem mondom, hogy zseniális, azt sem, hogy ez a legjobb albumuk, de szégyenkezni abszolút nincs oka az együttesnek. Nem osztom azt a véleményt, hogy a DM már lassan olyan, mint a Rolling Stones – csak egy megaturné ürügyéül szolgál az aktuális album. Szerintem Dave, Martin és Andy még mindig a csúcsot képviselik, és megengedhetik maguknak az ilyen kísérletezgetős, visszakacsintgatós lemezeket is. Ilyen most az ő korszakuk, van akinek bejön, van akinek nem: a világ néha ilyen egyszerű. A "Wrong" videóklipje  |
Hozzászólás
* jelölt mezők kitöltése kötelező!