Megasztár 4- Végső döntő vagy végső kiábrándultság?

Talán jobban nem is kezdődhetett volna az este. A 10 döntős az I love Rock and Roll című dallal, szó szerint berobbant a színpadra. A két „párbajozón”, Király Viktoron és Fekete Dávidon azonban már ekkor látni lehetett, hogy valami nem stimmel. Valami nem olyan, mint a korábbi adásokban. A már-már röhejesnek is mondható videók (na jó, nevezzük csupán aranyos próbálkozásoknak, melyek során megpróbálták viccesen szembeállítani a két fiút) és a küzdelem hangsúlyozása megtette a magáét. Dávid veszettül győzni akart és amit a színpadon művelt azt inkább ordibálásnak nevezném semmint éneklésnek, Viktor idegessége, pedig inkább volt szánni való, mint szimpatikus.

Ez érezhető volt az első egyéni előadásokon is, ekkor már biztos voltam benne, hogy ha nem történik sürgősen valami, akkor ez az este a végső kiábrándultság estéje lesz, legalábbis számomra. Hiszen azért, az eddig eljutott „versenyzőktől” az ember már vár valamit, ha mást nem is, legalább annyit, hogy hozza azt a formáját, amit a korábbi műsorokban. Nevezetesen: szórakoztasson, adjon elő egy dalt, ne csupán versenyezzen, és szó szerint üvöltse a kitartandó hangokat, megmutatva, hogy „mennyire bika” hangja van. Azt ugyanis már megállapítottuk az eddigiek folyamán. Igen, Dávid győzni jött, és ezt a nézők tudtára is adta, az elsőnek elénekelt Máté Péter dalban. Erős kezdés volt, mondta Eszenyi Enikő mosolyogva. Talán ez volt a hiba. A bíztató szavak hatására az „ifjú titán” az Oroszlánkirály legismertebb dalát, Elton John-tól a Can you feel the love tonight-ot olyan vehemenciával énekelte el, hogy én bizony, a szerelme helyében hanyatt homlok menekültem volna az ellenkező irányba.

Ezzel a véleményemmel már a zsűri is egyetértett, Friderikusz szerint „botrányosan hamis volt”, Fenyő Miklós szavaival szólva a kevesebb több lett volna, Eszenyi Enikő, pedig kimondta, ami valószínűleg minden zenéhez némileg értő vagy némi hallással rendelkező ember fejében megfordult: a nagy akarásnak bizony nyögés lehet (és jelen esetben lett is) a vége.

De térjünk át másik delikvensünkre: Viktorra, aki, bár közelebb állt a szívemhez, mint Dávid, azért okozott csalódást bőven. Megszoktuk, hogy szerény, talán emiatt is volt szimpatikus nekem (remélem ez nem fog később teljesen eltűnni), de ez az idegeskedés már kicsit sok volt. Talán nem is lett volna annyira feltűnő, ha nem azt nyilatkozza az egyik kisfilmjében, hogy a célja az, hogy jól érezze magát, ő is és a közönség is. Mert szemmel látható volt, hogy olyan mértékben nem tudott feloldódni, hogy az már a minőség rovására ment (gondolok itt például a zsűri által is hangoztatott támaszték hiányára vagy arra, hogy néha arról is megfeledkezett, hogyan tartsa helyesen a mikrofont). Szerencsére a műsor felétől, mintha elvágták volna a feszültséget, Viktor visszatért önmagához: a Joe Cocker számot tényleg úgy énekelte el, ahogy kellett, ez volt számomra az első dal, amikor végre éreztem is valamit, amikor megborzonghattam, és azt mondhattam: na ez végre igazi zene!

Király Viktor

A zsűri számára is ez jelentette a fordulópontot, szinte egybehangzóan állították, hogy ez volt talán az eddigi legjobb előadás az egész műsorsorozat alatt. (Mindezek után mikor először megmutatták, hogy ki hány százalékon áll, kicsit meglepő is volt az eredmény, miszerint Dávid 56,6%-kal vezetett.) Fenyő Miklós focis hasonlatával élve, az első félidőt, tehát Dávid nyerte.