Egyhelyben robogva
Pactolous
2008-10-17 22:39 
4
3944
| Rovat: 'Gyerekek, van ez az albumunk, tudjátok, ami nagy siker lett. A második kiadás az angoloknál még a Madonnát is beelőzte. A harmadik kiadáshoz viszont kéne valami apropó, valami kis ürügy, hogy ne tűnjön lehúzásnak. Van valami dal amit feldolgozhatnánk? Van? Remek, van rá egy délutánotok, csináljátok meg! Ja és tudjátok mit? Hogy gyorsabban menjen, itt van a Status Quo telefonszáma!'
A legelső kritika ami kikerült erre az oldalra egy Scooter-maxiról szólt, nevezetesen az I’m Lonely-ról. Akkor örömmel jegyeztem meg, hogy végre, fejlődést látok, munkát, igényességet. Most, hogy itt az új kislemez, azt kell látnom, hogy bár semmiképpen sem csapnivaló, pocsék munka, de mindenféleképpen visszalépés. Visszalépés oda, ahol mostanában helyben futott a Scooter. Kicsit bővebben a kislemez történetéről: mint ahogy a bevezetőben is meg lett említve egy elképzelt monológ formájában, ennek a dalnak a megjelenési apropója a Jumping All Over the World című 2007-es album 3. kiadásának a promotálása. Azért a harmadik, mert a második verzió csak Angliában jelent meg, ez pedig már az Angliában is megjelent, kissé kibővített változata. A második kiadás tartalmazott egy bónuszdalt, ami a turnén nagy sikert aratott, és ez a dal került most CD-re, 3 változatban (plusz egy B-side track), kissé áthangszerelve, a legendás Status Quo rockzenekar közreműködésével, és most már leírom a címét is a nótának: Jump That Rock (Whatever You Want).  Szóval ez egy feldolgozás… ismét. Ezekkel már csak annyi a bajom, hogy a Scooter tudna kiváló saját dallamokat is írni, de nem, nem és nem. Inkább elővesznek valahonnan egy bejáratott melódiát és azt átdolgozzák (megjegyzem, még így is igényesebben mint egyes német, lengyel, holland dance-formációk). Majd egyszer talán erről a jelenségről is írni fogok valami velőset, odamondósat, de most koncentráljunk jelen írásom tárgyára. Az, hogy most a Status Quo-val „dolgozott együtt” engem különösebben nem hat meg. Le merném fogadni, hogy a zenekar, csak egy-két fotózás, és a klip erejéig állt össze a „robogóékkal”, és ez az egész kooperáció csak azért jött létre, hogy később ne kelljen pereskedniük (mint pl. az Abba-val anno 2003-ban). No de félre rosszmájúság, vesézzük ki a lemezt (hmm, kezd már egy boncolóműsorba átmenni a dolog, na mindegy). Az első verzió értelemszerűen a rádióbarát változat. Kellemes gitárokkal indul, aztán átcsap triolás lüktetésbe, szokásos H.P. hangok (ő a frontember, aki még nem tudná), majd pedig a Status-refrén. Jól átültették a rock n’ roll dallamot jumpstyle-ra semmi kétség, és végre mellőzték a magasra torzított vokálhangokat (HPV), szóval idáig rendben is van a dolog. Igaz én hiányolom az erősebb basszust, de ez csak egy személyes kis piszkálódás. Ezután a bevezetés után jön a verzé, ami meglehetősen sablonos, kaotikus, semmi egyediség. Na, ezekkel már több baj van manapság, én emlékszem régebben mennyire megjegyezhetőek voltak ezek is (csak pár címet engedtessék meg: Ramp!, Nessaja, How Much is the Fish, Aiii Shot the DJ, stb…). Eldarál H.P. pár sablonszöveget, aminek semmi értelme sincs (régen se volt, de akkor a szavak játéka tényleg érezhető volt), fel se lehet őket fogni igazán, és mintha csak a régebbi dalokból építkezne. A másik meg ez a dallamvezetés: ez a három hangból álló basszustéma a leggyakrabban jelentkező Scooter-jelenség, egyszer komolyan mondom megszámolom, hány dalukban van benne. A második verzé után jön a kiállás, ami egy tört refrén, H.P. szövegekkel, de közben előtérbe jön a király szinti, majd pedig egy utolsó refrén és egy klasszikus rock lezárás, ami lehetne erőteljesebb is, de ötletnek jó. A club változat (ami általában abban különbözik a hosszabbítottól, hogy nincs benne H.P.-rap, a kiállásokra és a refrénekre építenek) a „The Telecaster” nevet kapta. A hosszúság előnye, hogy a kisebb variálások jobban előjönnek, így nem tűnik akkora katyvasznak mint a rövidebb kistestvére. Jó technikai megoldások jellemzik és helyet kap a koncerteken játszott változat is. A gitárok lassan indulnak, de a szinti már gyorsan és kegyetlen dobok vezetik be a főtémát. Egyesek talán üresnek érezhetik ezt a részét, nekem tetszett. A végén a begyorsulás pedig üt, ez megmaradhatott volna alapból is. A hosszabbított, vagyis extended változat ezek után nem sok újdonságot mutat, de a DJ-knek ez ideális, meg azoknak is akik úgy érezték, hogy a rádió verzió nem bontakozik ki teljesen. Végül a B-oldalas nóta, a The Hi-Hat Song következik. Rendkívül gyenge, nincs mit rá mondani. Végig egy alap cin-ritmus szól, erős basszusokkal, és ezt próbálják meg variálni, de kevés sikerrel, legalábbis így még nekem is menne. Ötletnek nem lenne rossz, csak nem sikerült jól megvalósítani. A végén bejön egy kis dallam, de az már nem segít semmit.  Még a klipről hadd szóljak pár szót. Történet nincs, azt ne is várjon senki, helyette kapunk egy kicsit vén Status Quo-t, egy kicsit kiégett Scooter-t, különböző bevágásokat - amiket én nem tudtam hova tenni, életképeknek még elmennének, de a II. világháborús német parancsnokok szerintem akkor is eltévedtek -, csajokat, táncoló talpakat, és egy bazi nagy kalapácsot, ami a borítón is szerepel. Na ez utóbbi és a csajok jól néznek ki. Minden más kicsit sablonos (de sokszor leírtam már ezt a Scooter kapcsán, vajon miért). A Status Quo nyugdíjas tempóban tolja, a Scooter úgy, ahogy eddig (nagyon beleélik magukat a zenélésbe pedig se a klipben, se a koncerteken nem játszanak élőben, de mindegy), de legalább jól érzik magukat. És a végén a nagy közös zenélés, már ha észlelünk is valamit a sok kamerarángásból. Konklúzió? Először is hadd kérjek elnézést minden Scooter-rajongótól, ha túlságosan is cinikus voltam, pedig ez abszolút nem egy pocsék maxi. Csak már kezdek én is beállni azok közé akik krákognak, hogy „ez így már uncsi”. Szeretem ezt a zenekart és ezt a nótát is kedvelni fogom, de én is már egyre jobban kezdem érezni, hogy ez sokáig így már nem fog menni. Eredeti ötleteket várok, saját dallamokat, bravúros hangszerelést, ami nem arról szól, hogy mennyi effektet tudunk belezsúfolni 3 és fél percbe. Én várni fogok, és innen figyelem ezt a 3 srácot, hogy mikor fog nekik sikerülni. A "Jump That Rock (Whatever You Want)" klipje  |
Hozzászólás
2010-06-20 14:50
A Live in Hamburg-ról azért nem írok, mert az egy koncertfelvétel, és nem sokat lehet róla így írni. A számokat már ismerjük, maga a koncert nem volt meglepetés (a számok nagy része megint playback, Rick és Michael megint csak díszletként ugrabugrál a szintik mögött). Az viszont tény, hogy ha ott lettem volna szanaszét tomboltam volna magam (Move Your Ass! hardstyle-ban? na az komoly nagyon!
2010-06-19 11:10
"ez a három hangból álló basszustéma a leggyakrabban jelentkező Scooter-jelenség"
Hát, pont ez az egyik kedvencem
a számokban
Az új Hamburgiról miért nem írsz?
(Sajnos úgy sejtem, hogy nem véletlenül, pedig
jó lehetett az is, a szegény embernek meg különösen, az nem köt bele
részletekbe, mint ahogy 1-2 Sc fórumon volt
Örül, ha van egy előadásuk)
2009-11-10 15:31
A második kiadás ugyanazt a nevet viselte, mint az album (azaz Jumping All Over the World), csak a borító nézett ki máshogy, 2 CD-s volt: az elsőn az albumszámok voltak, csak kislemezváltozatban (plusz a Jump That Rock! első változata), a második meg egy Greatest Hits válogatás volt.
2009-11-10 06:08
"a szavak játéka tényleg érezhető volt"
Úgy van
Nem csak az értelme a fontos, hanem hogy jól
hangozzon a szöveg (régebben ezt tényleg jobban csinálták)
Spec. mikor külföldi zenét hallgatok, nem szoktam figyelni annyira a szövegre, inkább a hangzására, bár lehet, hogy más jobban figyel, de attól lehet jó egy zene
Melyik volt a 2. csak angol kiadás?
A címe mi?
Amúgy meghallgatva tényleg jó szám!
A régi is, az új főleg
* jelölt mezők kitöltése kötelező!