Egy, a sok közül
Papa
2008-09-19 17:34 
4
8973
| Rovat: Reggel Újabb álmatlan, erőltetett alvással töltött éjszakán vagyok túl. Úgy hallottam, hogy ha egy ember nem álmodik, akkor megőrül. Tehát most vagy az észvesztés állapotában leledzem, vagy csupán csak nem tudom felidézni a nap sötét óráiban, agyam által előidézett képeket. Utóbbi lehetőséget tartom valószínűnek, s remélem elmém jó okkal tartja előttem rejtve álmaim. Talán furcsa, hogy ilyen gondolataim támadnak az első éber percekben? Lehet, de még ha azok is, nem tehetek ellenük semmit. Pontosabban nem is akarok tenni ellenük semmit! A mindennapok megszokott rutinjában üdítően hatnak rám ezek a gondolatszikrák. Ahogy elmém kezd magához térni, úgy kezdenek testem apró részei is, a már sokszor begyakorolt táncba! A kar megemelkedik, hogy a kézfej saját melegével adjon működésre kéztető energiát az elgémberedett arcizmoknak. A nap első grimaszát pedig hamarosan egy elégedetlen sóhaj is kísérni kezdi, ebben az emberi színdarabban. Aztán egy apróbb fordulat, mely már túl sok az este összegyűrődött takarónak, ami légies mozdulattal hull alá, a padlóra. A hirtelen jött hőmérsékletváltozás remegésre készteti a lábakat. Nincs hát más választásom: elmém és testem is felébredt, így az ágyban eltöltött minden további másodperc már csak az elkerülhetetlent odázná el. Mindig bal lábbal kelek, mert az ágy jobb oldala a fal mellett van. Én nem hiszek az ide kapcsolódó közmondásban, szólásban, de a körülöttem lévők szerint azért lehet némi igazságalap benne. A hajópadlóra fektetett szőnyeg kellemes talaj a még kissé az álomvilágban ragadt talpaimnak. A felöltözés már gondolatok nélkül zajlik. Szinte észre sem veszem, hogy megint magamra ötlöttem megszokott gúnyám. Életemben ritka pillanat következik ezután, a gyomrom is magához tér, testrészeim közül utoljára. Korántsem elégedett hangjával jelzi, hogy szerinte épp itt van az ideje a nap első étkezésének! Micsoda hálatlan egy tartozéka ez az én testemnek. Fél zsemle, vajjal megkenve és egy bögre kakaó tesz elkeseredett kísérletet arra, hogy gyomromat kielégítse, sikertelenül. Nekem ez az adag fogyókúrásnak számít, így nem igazán űzi el maradéktalanul az éhség érzetét. Tudom jól, hogy ez a kínzó vágy, mely leginkább elmémben létezik, végig fogja kísérni az egész napomat. A hiúság, a változás iránti vágyakozás ugyanis mindig együtt jár némi ellentéttel az emberi test és elme között. Sebaj, majd meggyőzöm magam, hogy nem kívánom tápanyagok bevitelét, egészen az ebédig, ami a nap utolsó étkezése is lesz egyben. Gyermekkoromban belém nevelt megszokásból lépek ezután a táskámhoz, hogy bepakoljam mindazt, ami szükséges lehet a főiskolán töltendő napomhoz. Egy pillanat múlva pedig ismét ráeszmélek, hogy ez már egy teljesen más intézmény, így csak bedobok egy éppen kilógó füzetet, két tollat, az ebédemet képező zsemlét, és édesanyám limonádéját tartalmazó félliteres műanyagból készült üvegem. A limonádé ami a holtakat életre kelti, az élőket pedig két lábbal a valóságban tartja. Imádom! Cipőfűzés, búcsúzás, és az otthon ajtaja már be is záródik mögöttem. A lépcsőházban a már milliószor megtett út vezet lefelé most is. Régen mindig rettegtem az aprócska lényektől, melyeket csak gyermekek tudnak egy ilyen helyre képzelni. Most már pontosan tudom hogy a szörnyetegek az ajtók mögött élnek, és én is egy vagyok közülük. A közhasználatban lévő bejárati ajtó valójában a hátsó kapu volt, csak valaki elég rosszul tervezte meg az utcákat. Régi történet, amiről emlékeim nem lehetnek, gondolatokat pedig nem áldozok rá. Kilépek, integetek, aztán az őszi szellő végigsimít arcomon. Gyengéden, hívogatón, cirógatva köszönt, ahogy még soha senki más. Egy elégedett mosoly, egy mély lélegzet és egy néma köszönöm, amit cserébe adhatok, de ő általában ezzel is megelégszik. Nem csoda hogy ilyen jól kijövünk egymással. Irány a vasútállomás melletti buszmegálló, honnan rálátni egykori középiskolámra. Egy újabb út, amit már többször megtettem mint hogy számolni érdemes volna. Út közben igyekszem elzárni magam, nem törődni senkivel, csak élvezni ahogy a természet is levedli éji sötét takaróját, és nyirkosan köszönti az új napot. A buszmegálló életem egyik legrosszabb emlékű helye. Az emberekkel szemben támasztott ellenérzéseim többsége itt született meg, itt él, és örökké itt is lesz! A káosz, lenézés, nagyzás, becsmérlés ezen színpadán nagyon rosszul tudom érezni magam. Olyan hangulatba kerülök, amivel aztán egész nap küzdhetek majd. |
Hozzászólás
2008-09-20 08:11
Gyermeki örömködésed örömmel tölti el piciny kis lelkem
De ha legközelebb meg akarsz ismerni, nyugodtan kérdezz csak!
2008-09-19 18:57
És én olvastam először.
(Oké ez már csak gyerekes örömködés részemről
2008-09-19 18:53
Most mondjam, hogy egyetértek?Akkor mondom:nekem is ez a kedvencem.
2008-09-19 17:45
Boccs, hogy a saját írásomat dicsőítem, de nekem ez az egyik kedvencem! Persze ha valaki valamely más írásomat imádja, annak is örülök
* jelölt mezők kitöltése kötelező!